Tündérek éneke

Amikor kövecske voltam,
nagy sziklából kicsapódtam,
forrásvízbe beleestem,
csillogó patak sodort engem.
Évszázadok, mint a felhők
suhantak el énfelettem :
sima, fényes lett a testem.
Nap, Hold, csillagok alatt hevertem,
nem is tudtam, úgy születtem.

Amikor növényke voltam,
levélkémet kibontottam.
Tünde fények melengettek,
harmatcseppek fürösztgettek.
Virágaim mind kitártam,
illatuk az égnek szántam.
Magom hullott meleg földbe,
így lett szívem mindörökre.

Amikor halacska voltam,
tenger mély vizében laktam,
végtelen nagy otthonomban
napsugárról álmodoztam.
Ha a Hold feljött este,
pikkelyemet megfestette.
Sírtam szirének dalától,
ennyit tudtam a világról.


Amikor bogárka voltam,
virágokat látogattam.
Aranyporuk összeszedtem,
könnyű szellő emelt engem.
Eső elől bujdokoltam,
napmelegben szárítkoztam.
Hideg ősszel megdermedtem,
halkan sóhajtott a lelkem.

Amikor madárka voltam,
kora hajnaltól daloltam,
maghozó fű táplált engem,
tó tükrében fényeskedtem.
Csillagokkal ha jött az este,
szívem társát megkereste.
Csőröm szárnyam alá dugtam,
tündérországot álmodtam.

Amikor őzike voltam,
gyönge lábamon megálltam.
Anyám tejét iszogattam,
széna illatát szagoltam.
Erős lettem, elszökelltem,
erdő, mező nevelt engem.
Ág ha zörrent, testem félve
bújt el bokor rejtekébe.

Amikor emberke voltam
a világot megcsodáltam,
benne éltem és megláttam :
bennem is egy nagy világ van.
Szivárvány alatt játszottam,
fényes hídján felfutottam.
Amikor szomorú voltam,
könnyem gyönggyé vált a porban.

Amikor tündérke lettem,
felhő szélén megpihentem.
Körülölelt, mint egy párna,
innen néztem a világra.
Kő és virág, kishal, bogár,
madárka, őz, piciny ember,
minden csupa titok, talány,
mintha nézném csak tükörben,
s hiszed, szíved hogyha van :
láttam bennük önmagam.