Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2007. december 10., hétfő

A kis piros hal

Egy kert közepén volt egy nagyon nagy és szép tó. Türkiz színű téglákkal volt kirakva és állandóan friss víz folyt bele egy kis kőcsatornán keresztül, majd a másik végén ki, egy rácson át.
Ebben a tóban egész sereg roppant kövér, elégedett hal élt, meg egy kis piros halacska. A nagy, kövér halak megették az összes legyeket és az összes férgeket. Ők foglalták el a legkellemesebb, árnyékos barlangokat a lótusz levelek alatt. A szegény, kis, piros hal alig jutott ennivalóhoz és nem igen talált rendes helyet, ahová szundikálni húzódhatott volna az izzó napsütés elől. Miután pedig sem evéssel, sem az árnyékban való lustálkodással nem tölthette az idejét, kénytelen volt sokat gondolkozni, hogy búskomorrá ne váljék. Teljesen kitanulmányozta az egész medencét, amíg végül már pontosan tudta, hogy hány tégla van a falban és melyik lótuszbimbó fog legközelebb kihajtani.
A kövét halak egyre mohóbbak és mohóbbak lettek, a kis piros hal meg egyre soványabb és soványabb. Egészen addig, amíg egy szép napon, elúszva a rács mellett, eszébe jutott, hogy most már elég sovány ahhoz, hogy keresztül tudjon úszni a rácson. Meglehetősen nehezen vergődött át és közben jó néhány pikkelyét elvesztette, de végül is szabad lett. Leúszott a vízcsatornán, amíg csak el nem ért a tengerhez. Ott aztán sok mindent talált, ami nagyon szép volt és sok mindent, ami nagyon ijesztő.
Egyszer látott egy akkora halat, hogy odahaza az egész medencét kiihatta volna reggelire és még mindig szomjas maradt volna. Az óriás hal nyitott szájjal úszott és gyűjtötte a reggelijét, pontosan úgy, mint ahogyan egy halász húzza a hálóját és a szegény, kis, piros hal egyenesen leszaladt a torkán, le az óriás hal hasának szörnyű fekete mélységébe. A kis piros hal ekkor keservesen kezdett fohászkodni a Halak Istenéhez, aki meg is hallotta őt, annak ellenére, hogy szegényke olyan sötét helyre került. A Halisten erre úgy intézte, hogy az óriás hal csuklani kezdjen - ki is csuklotta a kis, piros halat, megint vissza a tengerbe.
A kis piros hal ekkor egy gyönyörű korall - palotát talált a tenger tiszta zöld mélyén és szép kis kék- és aranypettyes halak hozták neki a leggyönyörűbb kövér férgeket gyöngyház tányérkákon. Annyira tetszett neki a dolog, hogy akár élete végéig is szívesen ottmaradt volna, de mégis vissza akart menni az otthoni medencébe, hogy elmesélje a kövér halaknak mindazokat az izgalmas dolgokat, amelyeket azáltal mulasztanak, hogy sokkal kövérebbek, sem hogy átbújhatnának a rácson. Elhagyta hát a tengert és visszaúszott a folyóba. Útközben még több kalandja is akadt - egy némelyik majdnem olyan gyönyörű, mint a korall - palota, egy némelyik majdnem olyan veszedelmes, mint amikor a nagy - nagy hal lenyelte. S úszott és úszott fölfelé a hosszú folyón, majd a vízcsatornán. Úgy belesoványodott, hogy most már egész kényelmesen át tudott bújni rajta.
Azt hitte, mindenki nagyon meg lesz lepve, ha újra meglátja. De senki sem vette észre, hogy egyáltalán távol volt. Odaúszott egy nagyon kövér, nagy halhoz, aki a medence halkirálya volt, s azt mondta neki : - Ne zabálj és ne fújj buborékokat, hanem hallgass rám, te kövér, buta hal ! Azért jöttem, hogy elmondjam neked azokat a csodálatos dolgokat, amelyek a rács túlsó oldalán történtek velem. S majd megtanítalak rá, hogy soványodhatsz le, hogy aztán te is elindulhass ugyanerre az útra és ugyanolyan bölccsé válj, mint én.
A kövér hal odaúszott a rácshoz. Aztán mikor meglátta, hogy a rudak oly szorosan állnak egymás mellett, hogy még csak egy uszonya sem férne át rajta, lassan és megvetően két buborékot fújt és azt mondta : - Ostoba, kis piros hal ! Ne zavard elmélkedésemet buta fecsegéseddel. Sokkal bölcsebb vagyok náladnál, mert én vagyok valamennyi hal királya. Hogy tudhattál volna te átjutni ezen a rácson, amikor még én sem tudnám egyetlen uszonyomat sem átdugni rajta ?
Azzal a nagy, kövét hal visszaúszott az árnyékba, a lótusz levelek alá. A kis piros hal nagyon elszomorodott, hogy senki sem akar hallgatni rá. Így hát átcsúszott a rácson és visszaúszott a tenger felé.
Nem sokkal utóbb szárazság támadt és a vízcsatorna kiapadt. A halastó egyre sekélyebbé és sekélyebbé vált, a kövér halak pedig mind jobban és jobban megrémültek, míg végül már tátogva feküdtek az iszapban, a medence alján. Aztán meghaltak.
A kis piros hal pedig nagyon - nagyon boldogan élt tovább a korall - palotában, a tenger fenekén.