Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2008. augusztus 20., szerda

Antidepresszáns

"...eddig még nem találtam olyat, aminek a mellékhatása ne lett volna rosszabb, mint a hatása. De vannak olyanok, akik hozzám járnak, és azt mondják, hogy nekik jó ez a hatás, úgyhogy ez számomra is rendben van.
Észrevettem, hogy nagyon gyakran - nem mindig - a legerősebb hatás, amit egy antidepresszáns kivált, az az, hogy az ember úgy érzi, hogy ami van, az nem olyan fontos. A dolgok nem olyan fontosak. A depresszió, úgy gondolom, hogy reménytelenség. Depressziós állapotban az egzisztenciális állapot a reménytelenség. Abban a pillanatban, amikor nincs reményem, amikor a jövő úgy néz ki, mintha csak rosszat tudna hozni, vagy semmit, az egy mély reménytelenség. De a reménytelenség csak akkor fájdalmas nagyon, s akkor szenvedek igazán, amikor fontos az, amiért reménykednék. Vagy amiért egyszer reménykedtem. De az antiepresszáns elnyomja az érzést, hogy bármi is fontos."
(Feldmár András)
Kiveszi hát a beteg kezéből, hogy tegyen végre valamit önmagáért. Beleragad ebbe az állapotba és nincs, ami a gyógyulásra serkentené. Letompítja a tudatot, nincs éberség, önfigyelés. Olyan az ember, mintha állandóan részeg lenne. Csak ezt orvos írja fel, így legális, nem szólnak meg érte. Aki iszik, azt elítéli a társadalom. Az egyik megoldás a gyógyszer ipart és az orvosokat gazdagítja, a másik a vendéglátóipart. A beteg meg marad beteg, és a környezete szenvedi el az egészet.
"A legfontosabb minden traumánál az, hogy az ember rájöjjön arra, hogy az, hogy valami megtörtént, még nem jelenti azt, hogy még egyszer meg fog történni. Tehát el kell engedni a legrosszabb élményeket is. Nem kell, hogy az ember azonosítsa magát azzal, hogy egyszer áldozat volt. Nagyon csábító az ÉN megformálásában az a megoldás, hogy ha engem megsebesítettek, akkor egész életemen keresztül üljek valahol, és mutassam a sebeimet. Hogy ez vagyok én."
(Feldmár András)