Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2008. november 26., szerda

Mit akarsz valójában?

- Az a baj veled, Neale, hogy egyszerűen nem akarsz élni.
Amire persze rávágtam: - Szó sincs róla. Ez nem igaz. Természetesen élni akarok. Nem is értem, hogyan lehet ilyesmit mondani.
- Pedig bizony mondom, nem akarsz élni. Mert ha akarnál, akkor nem viselkednél úgy, ahogy teszed. Tudom, azt hiszed, hogy élni akarsz, valójában azonban szó sincs róla. Mert ha így lenne, akkor nem tennéd meg mindazt, amit igenis megteszel.
- Miért, most mire gondolsz? - kérdeztem hüledezve.
És Isten bebizonyította nekem, hogy mindazzal, amit teszek, azt jelzem az univerzumnak, hogy fikarcnyit sem érdekel, mi történik a testemmel. Mindjárt mondok is rá egy egyszerű példát, ami - attól tartok - az itt jelenlevők közül is érinthet egyeseket.
Annak idején dohányoztam. És Isten azt mondta nekem:
- Olyan nincs, hogy dohányzol, ugyanakkor azt mondod, minden erőddel és akaratoddal élni akarsz. Mert a dohányzás idő előtt sírba fog vinni.
Ezen nincs mit bizonygatni, több mint elegendő példát láthattunk rá.
Vagyis, aki azt állítja: "minden akaratommal hosszú, tevékeny életre törekszem", és miközben ezt mondja, még olyankor is buzgón pöfékel, az egyszerűen hátat fordít minden bizonyítéknak, amely arra utal, hogy sem hosszú, sem gyümölcsöző nem lesz az élete, legalábbis nem azon a legjobb módon, ahogy tudomásunk szerint élni kellene.

Némelyik döntésünk nem ennyire egyértelmű arról, hogyan éljük az életünket. És nem csak a túl sok alkohol vagy hallucinogén szerek fogyasztásáról van szó, ami nyilvánvalóan ártalmas, hanem egyfajta mentális étrendről, vagyis olyan eszmék és gondolatok fogyasztásáról, amelyek nem szolgálnak minket, és egészségünk megőrzésének útjába állnak.

Rádöbbentett, hogy a legparányibb, a legártatlanabbnak tűnő negatív gondolat, ha sűrűn ismételjük, végül a betegségnek nevezett hatást váltja ki az emberi testben. És visszatekintve egészen elhűltem, hogy az életem milyen nagy részét töltötték ki a legkevésbé sem pozitív elképzelések. Olyan futó gondolatok, mint: "á, én sose nyerek", vagy "velem olyasmi úgysem történhet", vagy éppenséggel nagyobb szabású és tartósabb negatív vélekedések. Így aztán elkezdtem megtanulni ellenőrizni a gondolataimat, hogy ne áraszthassanak el a negatív energiák.

Nehéz beismerni, de volt egy olyan részem, amelyik kifejezetten az egyes emberek iránt táplált haragomban vagy ellenszenvemben lelte örömét. És az a düh és az az ellenszenv - mint arra az utóbbi időben rájöttem - csupa ártalmas energiával táplálta ezt a bizonyos részemet. Gondoljátok csak el, mi történik az örökösen dúló-fúló emberekkel; nem, nem őrjöngésre gondolok, csak afféle szerény, de állandó kis haragocskára. Nos, egyszer csak szívrohamot kapnak, mindenféle gyomorbajuk támad, egyáltalán, kellemetlen fizikai állapotok sokaságát kénytelenek megtapasztalni.

Mindezen negatív energiák közül a haragnak, illetve neheztelésnek nevezett a legfontosabb. Olyan emberekről beszélek, akik neheztelnek másokra, azok valamilyen szerepe miatt, amelyet korábban játszottak az életükben. Így ebben a szent pillanatban is az elmúlt idők fájdalmát hordozzák, mintha itt és most történne mindaz, ami már elmúlt.

"Erről semmit nem tudsz, Neale. Hogyan is érthetnéd? Ha veled történt volna az, ami velem, akkor egész biztosan megértenéd. De nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem érted." Még csak nem is hagyják, hogy valaki megszabadítsa őket ettől a fájdalomtól. Ragaszkodnak hozzá. Mert ha eleresztenék, akkor elvesztenék az egész drámájukat, elvesztenék mindazt, ami igazolhatja, ahogy annyi éven át éreztek és éltek. Márpedig esetenként nyolc, tíz, tizenöt, húsz, harminc év is eltelhetett ama fájdalmas esemény óta.
Meg kell mondanom, semmi sem rongálja áthatóbban és gyorsabban az emberi gépezetet, szervezetet, ezt a biológiai házat, amelyben szállást lelünk, mint az efféle feloldatlan negatív gondolatok vagy indulatok, amelyeket a tegnap egy pillanatából cipelünk magunkkal, és amelyeknek édeskevés közük van ahhoz, akik és amik vagyunk, illetve akik és amik lenni akarunk.