Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2009. június 4., csütörtök

Felköszöntés?

Tegnap este tanúja voltam valami furcsának. Lekéstem a munka miatt egy szülinapi bulit. Már elmentek haza a vendégek, mire odaértem. Így legalább kettesben lehettem az ünnepelttel. Vacsoráztunk és beszélgettünk. Közben sorra jöttek a gratuláló - felköszöntő telefonok. Eddig minden rendben. De döbbenten hallgattam, hogy előbb mindenki gratulált, majd elpanaszolta a vele történt bajokat.
Tapintani lehetett az energiák változását: Telefon - felismerés - öröm - köszönet - sopánkodás - sajnálkozás - együttérzés - befejezés. Mire az ünnepelt visszaült, a hallott bajokon rágódott. Aztán jött a következő hívás és megint.... hullámzott az öröm és a bánat.
Ha valakit fel akarunk köszönteni, az szerintem szeretet és erő adása, figyelmesség felé. Miért kell panaszkodással lerombolni az egészet?
Mi "magyarok" állandóan sopánkodunk, sírunk, panaszkodunk. Mindenben a rosszat, a hibát keressük. Ezért tarunk ott, ahol vagyunk.
De hogy ajándékként is ezt zúdítsuk egymásra?
Ismerek embereket, akik minden beszélgetésnél csak panaszkodnak, elégedetlenkednek. A vonzás / rezonancia törvénye szerint pedig - mivel erre figyelnek - még többet vonzzanak magukhoz, és a végén a Világot okolják. Pedig csak ők rendelnek ilyen élményeket.
Járok fodrászhoz, és rosszul megy a boltja. Több órán át próbáltam magyarázni a kiutat, de hiába. Változtatni nem akar/hajlandó/képes.... a helyzet persze marad. Pedig máshol megy az üzlet. Csak ott más a hozzáállás.
Van sikerélményem is. Pár ember megfogadta a tanácsom, és jobban alakulnak az ügyeik.
Most befejezem, mert megjött a tanítványom...