Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2010. január 10., vasárnap

Álom? Üzenet?

Nagyon élesen emlékszem az álmomra.
Hatalmas teremben a régi filmesek és a mostani betegek és tanítványok voltak vegyesen. Ő (az eltávozott, nagy szerelmem) megérkezett olyan elegánsan, öltönyben, hogy megdöbbentett. Nem szokott így kiöltözni. Mintha kórházból jött volna, meggyógyultan. Kedvesen köszönt mindenkinek, de mikor engem vett észre, felkiáltott és felragyogott. Megöleltük egymást hosszasan.
Megfogta a kezem, halkan beszéltünk egymáshoz, miközben körbehaladtunk a tömegen. Mintha egy nagy parti lett volna. Kérdeztem, hogy mi baja volt, azt válaszolta: nem érdekes, minden rendben van. Majd elmeséli.
Valaki hordágyon feküdt, őt is kedvesen köszöntöttük, majd megkerülve egy nagy asztalt láttam meg, rajta elképesztő méretű születésnapi torta. Kiderült, hogy ez az én szülinapi meglepetés bulim. Miattam öltözött így ki. :-D
Nagyon meghatott. Azért is, mert leszámítva a kerek 50. születésnapomat, utoljára még a szüleim rendeztek ilyent. Az utóbbi 30 évben nem volt - azt az egyet leszámítva – hasonlóban részem. Vele is mindig csak kettesben ünnepeltünk. De a körülmények miatt sokszor nem pont 15-én, hanem amikor időnk volt rá. Most is 5 nappal korábban érkezett. :-D
Aztán tudtam, hogy ezt az álmot most abba kell hagynom, mert lassan 5 óra és fel kell kelnem. Sajgó szívvel nyitottam ki a szemem. 04:52 perc volt. Megint az álmomból a tudatosba így kerültem át. Azóta megfürödtem, hajat mostam, felöltöztem, lejöttem ide írni, mielőtt jön az első beteg, de még mindig érzem a jelenlétét. Nem tudom szavakba önteni az érzést, nagyon felkavaró.