Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2010. október 13., szerda

Hazafelé a retrográd Vénusz alatt

Ukk. Itt vártuk meg a vonatot, amivel Tibor hazament. Közben oktatást kaptam katasztrófavédelemből. Egy új fogást tanultam, és belátom, sokkal jobb, mint ahogy én húztam volna ki a kocsiból az illetőt.

Amint kifordultam innen, egy őzike állt az út mellett. Megálltam és néztük egymást. Mikor le akartam fotózni, biccentett és elment a fák közé. Így csak az emlékezetem őrzi majd ezeket a pillanatokat. :-D

A GPS állandóan Tapolca felé akar vinni, de a belső hangom a Balaton mellé vezet. Inkább arra hallgatok. És zenét sem kapcsoltam be.

Haladok a víz mellett, és arra gondolok, talán már soha nem úszhatok többé benne. Dolgozni kell azon, hogy ez ne így legyen! Mennyi, de mennyi emlék, gyermekkori élmények, forgatások képei tódulnak a fejembe. A múló idő, a soha vissza nem térő pillanatok. Retrográd Vénusz dolgozik. Ahogy egyre sötétebb lesz és felnézek az égre, épp ő világít. Nézem, és hallgatom a tanításait. Rájövök, hogy semmit nem szabad kihagyni, elvesztegetni. Csak az itt és most számít. A múltnak vége, ha arra gondolunk, kihagyjuk a jelen pillanatát. Ha ábrándozunk, hogy majd egyszer mi lesz, lehet, hogy el sem jön a holnap. MOST kell élni, kiélvezni a kocsi suhanását az úton, a táj szépségét, a csillagot az égbolton, a szívemben lévő érzéseket, Zsófi hangját és mondatait. Meg is mondom neki, mennyire imádom, hogy tudja. Ki tudja, meddig mondhatom még el. Remélem még vagy 50 évig. De erre nincs garancia. Újabb emlékképek a Bujtor film forgatásáról, és már ő sincs köztünk, aztán sorban jönnek az arcok, akik már elmentek.

El kell döntenem, merre menjek. A szeretett útvonalat választom, bár már sötét van. Autópálya gyorsabb, de a lelkemnek nem kell.

Zsófi megint keres. Próbálom kiemelni. Igyekszik megfelelni Viki elvárásainak, de nem sikerül mindig. Viki ideális képe és Zsófi valósága nem azonosak. Elmondja, hogy senki sem olyan türelmes és okos, mint én. :-D Mivel a karmikus feladat, hogy erőssé kell válnia, olyan helyen kell sikert elérnie, ahol nem kap támogatást, legalább én állok mögötte. Valami hátszél neki is kell. Olyan ez, mint mikor Zöld Tarát képzelem magam mögé. Azt is mondja, hogy senki nem szereti úgy, ahogy én. Mit mondjak? Valóban imádom!!! És elfogadom olyannak, amilyen. Nagymama korban az ember vélhetően bölcsebb és türelmesebb, mint fiatalabb, egósabb korában. Nem akarok más embert faragni belőle. Csak példát lehet mutatni, hogy ha tetszik neki, hát kövessen belőle annyit, amennyi neki kell. Látom a gyerekek mögött a teljes és tökéletes lelket, nem téveszt meg, hogy most még kisebb a testük.

Amúgy mindenki hisztizik, tomboló érzelmek vakítják el az emberek józan gondolatait. Majdnem azt mondhatom - kevés kivétellel -, hogy mindenki pörög az érzelmeiben. Apróságokon megy a kiabálás, ajtók csapkodása.

Hallóóóóóóóó! Türelem, tolarencia, béke és ősbizalom! Mindenki szeretve van, minek a para?