Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2010. október 22., péntek

Kenesei gondolatok

Tegnap drága Icát levittem Kenesére. "Temetőjáratnak" hívjuk ezeket az utakat. Halottak napja előtt, még októberben szoktuk megtenni, például Balatonkenese az egyik célpont.


Mivel nekem minden időjárás "jó" idő, minden eleme jó valamire, ezért legtöbbször különösen csodás ajándékot kapunk: ragyogó égbolt, napsütés, stb. Hidegnek hideg volt, de nem gond, felöltöztünk. Viszont a látvány lélegzetelállító!

Az emberi halállal semmi bajom. Az élet része, hozzá tartozik. Soha nem vagyok szomorú egy temetőben.

Inkább annak nem látom értelmét, hogy minden levetett ruhának síremléket állítunk, és lassan nem marad hely ez életre. Az emlékek, az emlékezés úgyis a fejünkben - szívünkben zajlik, ahhoz nem kéne egy kőhöz zarándokolni. Engem majd szélbe kell temetni, semmi emlékmű. Amúgy is része vagyok az egésznek.

A megemlékezés után lementünk a strandra. Gyermekkorom boldog színhelyére. Le se merem írni, mikor volt mindez! Na, mégis: 1968-1971 nyarainak egy részét az én drága Erzsébet nénim nyaralójában, Ágival töltöttem. Ő volt az osztályfőnököm, és életem egyik jelentős meghatározó személye. Magyar - történelem szakos volt, és nem csak az irodalmat szerettette meg velem, de neki köszönhetem, hogy remekül megtanultam vázlatot írni, és azt áttekinthető formában megjeleníteni. (Mióta felnőtteket tanítok, látom, hogy ez mennyire nem természetes adottság.)
Szóval jöttek a boldog emlékek. Hajnalban lejöttünk Ágival úszni, aztán visszafelé 6-kor nyitott az ABC. Megvettük a reggelit. Indult a nap. Még arra is emlékszem, hogy ketten egyedül lehettünk egy hétig, a szomszéd néni ételhordóban adta át naponta a meleg ételt nekünk. Gondolom figyelt is minket, de nem volt feltűnő vagy tolakodó. Szabadok voltunk és boldogok, de nem is éltünk vissza a bizalommal.

Ez a barátságos hattyú egész közel jött, ahogy csak tudott. Sajnos semmit nem tudtam adni neki. Viszont fojtogató érzés kerített hatalmába. Ő még talán nem is sejti, hogy a Balaton vize lassan megtelik a vörös iszap porával és megmérgezi az életterét. Ő most telve van bizalommal, és mi emberek a vesztét okozzuk. Nem tudom kimenteni, nem tudom hazavinni Csepelre a negyedik emeletre. Reikit küldhetek neki, fehér fénnyel és kozmikus kék folyadékkal vizualizálhatok kezelést. Ennyi.
Balra néztem, és sírhatnékom támadt.

Jobbra néztem, most még milyen idilli a kép. Mi lesz ebből egy év múlva? Lehet, hogy ezek történelmi fotók lesznek? llyen volt......és milyen lesz?

Ezek a kis boltok. A palacsintás eleinte kosárral a karján árulta a finomságokat, aztán lett egy pici bódé, majd egy téglaépület... most meg tönkre fog menni, mert nem lehet majd fürdeni a vízben. Elmaradnak a vendégek.

Előttem a kép, mikor a kelet- és nyugatnémetek itt találkoztak. Olyan tömeg volt, hogy alig lehetett egy fürdőlepedőt leteríteni. Hol van ez már!

Néztem a vizet, és láttam benne, a felszín alatt az élet milliárdnyi formáját. Apró planktonoktól a halakig, hínár, kagyló, és még a sok kacsa, sirály, hattyú és sorolhatnám... Hogyan fognak megbirkózni a sok méreggel, amit a széljárás szünet nélkül, hosszasan, évekig belehord a vízbe? Az emberi butaság, kapzsiság a természet legnagyobb ellensége. Már csak Gaia bölcsességében bízhatunk és abban, hogy felébrednek végre az emberek, megtanulnak felelősséggel bánni azzal, ami körülveszi őket.

Ami eztán következett, az sem volt vidám. Elindultunk a nagyobb üdülők felé. Botrányos, hogy a valaha virágzó, gondozott épületek már az enyészeté. Vétek volt hagyni ennyire lepusztulni ezeket a létesítményeket. Teremt - fenntart - lebont. De így?

A természet igyekezett simogatni a lelkemet. Mielőtt álomba merülne, még a színek megszámlálhatatlan változatát megmutatja.

Úgy éreztem, mintha vigasztalni akarna. Tegyem a dolgom, tegyük a dolgunk, és ő is teszi a magáét. Ígéri, hogy megújul, előbb vagy utóbb. De mindig a természet győz a romok felett. Régi kultúrák mind eltűntek, benőtték a fák a romokat, de a természet mindig újraéled és az ember is. A lélek örök, csak ruhát cserélünk időnként. És szerencsére tudatot is.


Itt egy út. Merre visz? Mi vár a végén? Rajtunk áll, rajtam, rajtad és a többieken! Szerencsére van elképzelésem, még nagyobb szerencse, hogy vannak olyan emberek, akiknek szintén van tervük. Látványosan gyűlnek körülöttem és várjuk azokat, akik hasonlóan gondolkoznak és tenni is akarnak. Jövő szombatra szervezünk egy találkozót. Aki úgy érzi, hogy velünk tart, jelentkezzen.
Élnem kell azért hogy a fa
Leveleit el ne veszítse
Hogy a víz szíve tovább verjen
Hogy a reggel visszajöjjön
(Paul Eluard)