Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2010. október 22., péntek

Reggeli vendégem

Javában írtam a kenesei cikket, a háttérben a szokásos idill, a madarak az erkélyen kopognak a magokkal. Jönnek reggelizni. (Én még nem ettem.) Így megy már ez évek óta. Egyszercsak azt látom, hogy berepült az egyik, és körbejárta a szobát. Sajnos nekirepült az ablaknak, és nagyot koppat a pici feje. Ráesett a kezelőágy szivacsára. Az legalább puha. Lassan mentem felé, hogy ne ijedjen meg. Sajnos becsúszott az összehajtott szivacs közé.


Óvatosan az egészet kivittem az erkély ajtajába. Kicsusszant, de nem mozdult. Reiki kell neki.

Hagyta, hogy a kezembe vegyem, és nem is félt. Élvezte az energiát. Még Ancsához is bevittem és megmutattam a vendégünket. Aztán kitettem a magokra, de nem mozdult.

Tovább simogattam, megint kezembe vettem. Nehéz volt a búcsú.

Még kedélyesen csipogott párat és átrepült a jegenyére. Üzenetnek vettem, jelnek, hogy hajrá, mentsük, ami menthető.
Ha meg tudja írni valaki, hogy ki volt a látogatóm, megköszönném. Nem ismerem, csak azt látom, nem veréb.