"Azon a napon a Nagy Kővadász egy magaslat peremén lépdelt, amely beomlott, és a férfi hat-hét métert zuhant alá a durva, köves talajra. A tájat, amelyen gyalogoltunk, lecsiszolódott gránit- és kőlapok, helyenként kavicstenger fedte.
Addigra már vastag bőrkeményedés nőtt a talpamon, valóságos patám lett, mint a többieknek, de ezen a tájon olyan élesek voltak a kövek, hogy alig tudtam átjutni rajtuk. Gondolataim állandóan a lábam körül jártak. Felidéztem az otthoni cipősszekrényt, tele túra- és edzőcipőkkel. Ekkor hallottam meg a lezuhanó Nagy Kővadász kiáltását. Mindnyájan odarohantunk a peremhez és lenéztünk. Ott feküdt szegény, akár egy rongycsomó, mellette vérfolt sötétlett. Néhányan leereszkedtek a szakadékba, és kézről kézre adva pillanatok alatt följuttatták a sebesültet a peremre. Mintha mély vízből húztak volna ki egy fuldoklót. A kezek úgy dolgoztak teste alatt, akár a futószalag görgősora.
Ahogy Nagy Kővadász ott feküdt a kőlapon, tisztán látszott a sebe. Alsó lábszárán nyílt törést szenvedett. Tejcsokoládé színű bőrét átszúrta a kéthüvelyknyi csont, mint óriási, csúf agyar. A lábát a törés felett egy fejpánttal gyorsan átkötötték. Orvosságos Ember és Gyógyító Asszony két oldalról kezelésbe vette, a többiek pedig nekiláttak, hogy tábort üssenek éjszakára. Egyre közelebb húzódtam, míg egyszer csak ott álltam a tehetetlen sebesült mellett.
Addigra már vastag bőrkeményedés nőtt a talpamon, valóságos patám lett, mint a többieknek, de ezen a tájon olyan élesek voltak a kövek, hogy alig tudtam átjutni rajtuk. Gondolataim állandóan a lábam körül jártak. Felidéztem az otthoni cipősszekrényt, tele túra- és edzőcipőkkel. Ekkor hallottam meg a lezuhanó Nagy Kővadász kiáltását. Mindnyájan odarohantunk a peremhez és lenéztünk. Ott feküdt szegény, akár egy rongycsomó, mellette vérfolt sötétlett. Néhányan leereszkedtek a szakadékba, és kézről kézre adva pillanatok alatt följuttatták a sebesültet a peremre. Mintha mély vízből húztak volna ki egy fuldoklót. A kezek úgy dolgoztak teste alatt, akár a futószalag görgősora.
Ahogy Nagy Kővadász ott feküdt a kőlapon, tisztán látszott a sebe. Alsó lábszárán nyílt törést szenvedett. Tejcsokoládé színű bőrét átszúrta a kéthüvelyknyi csont, mint óriási, csúf agyar. A lábát a törés felett egy fejpánttal gyorsan átkötötték. Orvosságos Ember és Gyógyító Asszony két oldalról kezelésbe vette, a többiek pedig nekiláttak, hogy tábort üssenek éjszakára. Egyre közelebb húzódtam, míg egyszer csak ott álltam a tehetetlen sebesült mellett.
- Nézhetem? - kérdeztem. Orvosságos Ember lágyan mozgatta két kezét néhány centiméterrel a seb fölött: először párhuzamosan, aztán ellentétesen, egyikkel fentről lefelé, a másikkal lentről fölfelé. Gyógyító Asszony rám mosolygott, majd mondott valamit Oootának, aki rögtön felém fordult.
- Gyere csak, neked mutatják - magyarázta. - Hallottuk, hogy a tieid között te is gyógyító asszony vagy.
- Legalábbis azt hiszem - válaszoltam. Soha nem békéltem meg azzal a felfogással, hogy a gyógyítás kizárólag az orvoson és csodaszerein múlik. Évekkel korábban, amikor a gyermekbénulással vívtam csatámat, rádöbbentem, hogy a gyógyítás csupán csak egyik forrása a gyógyulásnak. Az orvosok segíthetnek a betegen, ha eltávolítják a testből, ami nem odavaló, ha injekciót adnak, helyükre rakják a csontokat, ám ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a test egészséges lesz. Biztos vagyok benne, hogy sehol, soha, semelyik országban, semelyik korban nem létezett olyan orvos, aki mindig mindent meggyógyított volna. Legbelül mindenki gyógyító is egyben. Orvos abból lesz, aki felismeri és kiműveli saját tehetségét, hogy hivatása és legjobb tudása szerint odaadással szolgálja a közösséget. Most azonban nem volt idő vitára. Elfogadtam hát a kifejezést, amelyet Ooota használt és rájuk hagytam, hogy én a magam világában gyógyító asszonynak számítok.
Elmagyarázták, hogy a kezeket azért mozgatják föl-le a sérülés fölött, érintés nélkül, hogy újra összekapcsolják a törött részeket, s a láb ismét olyan legyen, mint amikor ép volt. A gyógyulás ideje alatt csupán duzzanat jelzi a baleset nyomát. Orvosságos Ember emlékeztette a törött csontot, hogy milyen volt természetes, egészséges állapotában. Ezzel megszüntette a fájdalmat, amely akkor keletkezett, amikor a csont kettétörve elvesztette harminc esztendő alatt kialakult formáját. Beszélgetett a csonttal.
A valódi dráma három főszereplője - Orvosságos Ember, a térdelő Gyógyító Asszony és a hátán fekvő sebesült ekkor beszélni kezdett, mintha imádkozna. Orvosságos Ember a beteg bokája fölé tette mindkét kezét, de óvatosan, hogy ne érintse meg. Gyógyító Asszony ugyanígy a térdet vette kezelésbe. Közben különféle hangokon kántáltak. Hirtelen mindketten egyszerre felemelték a hangjukat és kiáltottak valamit. Nyilván meghúztak valamit, de én nem láttam belőle semmit. A csont mindenesetre visszacsusszant a sebbe, amelyből eddig kiállt. Orvosságos Ember összeszorította a felszakított bőrt, miközben intett Gyógyító Asszonynak, aki nekilátott kibontani azt a két furcsa, hosszú csövet, amelyet mindig magával hordott.
Hetekkel korábban kifaggattam Gyógyító Asszonyt, hogyan vészelik át a nők a menstruációs időszakokat. Erre nádból, szénából és finom madártollból készült párnácskákat mutatott nekem. Megfigyeltem, hogy a nők ilyenkor magányosan félrevonulnak a pusztába, és ott hozzák rendbe magukat. A használt párnákat eltemették, úgy macska módjára, ki-ki a maga ürülékét. Egyszer megláttam, hogy egy asszony visszahozott valamit a tenyerében, és odaadta Gyógyító Asszonynak, aki kinyitotta a hosszú cső tetejét. Megfigyeltem, hogy a csőben azokat a leveleket tartják, amelyekkel az én felhólyagzott, felsebzett lábamat és leégett bőrömet ápolták. Gyógyító Asszony betette a csőbe a rejtélyes valamit. Elég közel álltam hozzájuk, és amikor orromat megcsapta egy irtózatosan kellemetlen szag, rájöttem, hogy az a titokzatos valami egy alvadt vérdarab.
Aznap Gyógyító Asszony most nem a cső tetejét, hanem az alját nyitotta ki. Elmúlt a bűz. Nem éreztem semmiféle szagot. A tenyerébe ürítette a cső tartalmát: valami kátrányszerűséget, mely vastag és csillogó volt. Ezzel vette kezelésbe a sebszéleket, szépen elegyengette őket, miközben alaposan bekente a sérült felületet. Nem volt azután se kötözés, se sínbe rakás, se varrás, se mankó.
Túlestünk a megrázkódtatáson, és nekiláttunk a vacsorának. Az este folyamán az emberek felváltva fektették ölükbe Nagy Kővadász fejét, hogy kényelmesebben érezze magát fektében. Én sem maradtam ki, különben is meg akartam nézni a homlokát, kíváncsi voltam, van-e láza. A közelében akartam lenni annak az embernek, akin a kedvemért bemutatták gyógyító tudományukat. Ölembe tett fejjel, hunyorogva nézett föl rám.
Másnap Nagy Kővadász lábra állt, és elindult a többiekkel együtt. Még csak nem is bicegett. Azt mondták, a reggeli szertartás csökkenti a csontsérülés fájdalmát és a püffedtséget. Igazuk volt. Néhány napig figyelemmel kísértem, hogyan varasodik a fekete seb, majd hogyan kezd leszáradni. Öt nap múlva el is tűnt; nem látszott más, csak vékony forradás azon a helyen, ahol a csont átszúrta a bőrt. A férfi legalább hetvenkilós volt, ezért csak csodának tulajdoníthattam, hogy segítség nélkül ráállt a szabályosan kettétört csontra, amely ezek után nem szúrta át megint a bőrét. Tudtam, hogy a törzs minden tagja makkegészséges, de különös tehetségük volt ahhoz is, hogy mit csináljanak, ha súlyos betegség éri őket.
Hiszen ezek a gyógyító képességgel megáldott emberek sosem tanultak biokémiát vagy kórtant, mégis tisztában voltak az igazsággal, tudták, mit akarnak és mi a dolguk az egészség érdekében.
Gyógyító Asszony megkérdezte tőlem: - Tudod már, meddig tart az örökké?
- Igen - válaszoltam. - Értem már.
- Biztos vagy benne?
- Igen, az vagyok - erősítettem meg.
- Akkor hadd mondjak neked valami mást is. Az emberi lelkek csak látogatóban vannak ezen a világon. A lélek örökkévaló. Az emberek találkozása mind megannyi élmény, s az élményekből örökké tartó kapcsolatok lesznek. Az Igazak népénél teljes kört alkotnak az élmények. Nem szakítja meg, amint a mutánsok teszik. Ha valakit haraggal elhagyunk, s megbomlik a kör, akkor ezzel életünkben még máskor is találkozunk. Vagyis nemcsak egyszer szenvedünk, hanem újra és újra, míg meg nem tanuljuk a helyes cselekvést. Figyeljünk, tanuljunk, okosodjunk a történetből. Váljunk el békében, hálával, vagy ahogy ti mondjátok, szívünkben áldással.
Fogalmam sincs róla, hogy a fiatalember csontja gyorsan összeforr-e vagy sem. Nem volt lehetőségünk röntgenvizsgálatra, a sérült pedig csupán ember volt, nem csodalény, de mindez nem is számított. Az a lényeg, hogy nem voltak fájdalmai. Nem érzett utóhatásokat sem, a maga részéről - de a többiek is a magukéról - túlesett az élményen. Békés nyugalomban és remélhetőleg egy kicsit okosabban folytattuk utunkat. A kör bezárult, az ügyre senki nem fordított több időt és figyelmet.
Ooota elmondta, hogy a balesetet nem ők idézték elő. Csupán azt kérték a sorstól: ha úgyis jönnie kell, hát jöjjön egy ilyen eset, hadd legyek tanúja gyógyítási módszerüknek. Nem tudták előre, hogy lesz-e ilyen alkalom, ki lesz az áldozat, csak azt kívánták, hogy számomra legyen lehetőség a megismerésre. S amikor bekövetkezett a baleset, hálásak voltak a sorsnak, amiért alkalmat adott nekik, hogy megosszák az élményt egy mutáns kívülállóval."
(Marlo Morgan: Vidd hírét az igazaknak)
- Gyere csak, neked mutatják - magyarázta. - Hallottuk, hogy a tieid között te is gyógyító asszony vagy.
- Legalábbis azt hiszem - válaszoltam. Soha nem békéltem meg azzal a felfogással, hogy a gyógyítás kizárólag az orvoson és csodaszerein múlik. Évekkel korábban, amikor a gyermekbénulással vívtam csatámat, rádöbbentem, hogy a gyógyítás csupán csak egyik forrása a gyógyulásnak. Az orvosok segíthetnek a betegen, ha eltávolítják a testből, ami nem odavaló, ha injekciót adnak, helyükre rakják a csontokat, ám ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a test egészséges lesz. Biztos vagyok benne, hogy sehol, soha, semelyik országban, semelyik korban nem létezett olyan orvos, aki mindig mindent meggyógyított volna. Legbelül mindenki gyógyító is egyben. Orvos abból lesz, aki felismeri és kiműveli saját tehetségét, hogy hivatása és legjobb tudása szerint odaadással szolgálja a közösséget. Most azonban nem volt idő vitára. Elfogadtam hát a kifejezést, amelyet Ooota használt és rájuk hagytam, hogy én a magam világában gyógyító asszonynak számítok.
Elmagyarázták, hogy a kezeket azért mozgatják föl-le a sérülés fölött, érintés nélkül, hogy újra összekapcsolják a törött részeket, s a láb ismét olyan legyen, mint amikor ép volt. A gyógyulás ideje alatt csupán duzzanat jelzi a baleset nyomát. Orvosságos Ember emlékeztette a törött csontot, hogy milyen volt természetes, egészséges állapotában. Ezzel megszüntette a fájdalmat, amely akkor keletkezett, amikor a csont kettétörve elvesztette harminc esztendő alatt kialakult formáját. Beszélgetett a csonttal.
A valódi dráma három főszereplője - Orvosságos Ember, a térdelő Gyógyító Asszony és a hátán fekvő sebesült ekkor beszélni kezdett, mintha imádkozna. Orvosságos Ember a beteg bokája fölé tette mindkét kezét, de óvatosan, hogy ne érintse meg. Gyógyító Asszony ugyanígy a térdet vette kezelésbe. Közben különféle hangokon kántáltak. Hirtelen mindketten egyszerre felemelték a hangjukat és kiáltottak valamit. Nyilván meghúztak valamit, de én nem láttam belőle semmit. A csont mindenesetre visszacsusszant a sebbe, amelyből eddig kiállt. Orvosságos Ember összeszorította a felszakított bőrt, miközben intett Gyógyító Asszonynak, aki nekilátott kibontani azt a két furcsa, hosszú csövet, amelyet mindig magával hordott.
Hetekkel korábban kifaggattam Gyógyító Asszonyt, hogyan vészelik át a nők a menstruációs időszakokat. Erre nádból, szénából és finom madártollból készült párnácskákat mutatott nekem. Megfigyeltem, hogy a nők ilyenkor magányosan félrevonulnak a pusztába, és ott hozzák rendbe magukat. A használt párnákat eltemették, úgy macska módjára, ki-ki a maga ürülékét. Egyszer megláttam, hogy egy asszony visszahozott valamit a tenyerében, és odaadta Gyógyító Asszonynak, aki kinyitotta a hosszú cső tetejét. Megfigyeltem, hogy a csőben azokat a leveleket tartják, amelyekkel az én felhólyagzott, felsebzett lábamat és leégett bőrömet ápolták. Gyógyító Asszony betette a csőbe a rejtélyes valamit. Elég közel álltam hozzájuk, és amikor orromat megcsapta egy irtózatosan kellemetlen szag, rájöttem, hogy az a titokzatos valami egy alvadt vérdarab.
Aznap Gyógyító Asszony most nem a cső tetejét, hanem az alját nyitotta ki. Elmúlt a bűz. Nem éreztem semmiféle szagot. A tenyerébe ürítette a cső tartalmát: valami kátrányszerűséget, mely vastag és csillogó volt. Ezzel vette kezelésbe a sebszéleket, szépen elegyengette őket, miközben alaposan bekente a sérült felületet. Nem volt azután se kötözés, se sínbe rakás, se varrás, se mankó.
Túlestünk a megrázkódtatáson, és nekiláttunk a vacsorának. Az este folyamán az emberek felváltva fektették ölükbe Nagy Kővadász fejét, hogy kényelmesebben érezze magát fektében. Én sem maradtam ki, különben is meg akartam nézni a homlokát, kíváncsi voltam, van-e láza. A közelében akartam lenni annak az embernek, akin a kedvemért bemutatták gyógyító tudományukat. Ölembe tett fejjel, hunyorogva nézett föl rám.
Másnap Nagy Kővadász lábra állt, és elindult a többiekkel együtt. Még csak nem is bicegett. Azt mondták, a reggeli szertartás csökkenti a csontsérülés fájdalmát és a püffedtséget. Igazuk volt. Néhány napig figyelemmel kísértem, hogyan varasodik a fekete seb, majd hogyan kezd leszáradni. Öt nap múlva el is tűnt; nem látszott más, csak vékony forradás azon a helyen, ahol a csont átszúrta a bőrt. A férfi legalább hetvenkilós volt, ezért csak csodának tulajdoníthattam, hogy segítség nélkül ráállt a szabályosan kettétört csontra, amely ezek után nem szúrta át megint a bőrét. Tudtam, hogy a törzs minden tagja makkegészséges, de különös tehetségük volt ahhoz is, hogy mit csináljanak, ha súlyos betegség éri őket.
Hiszen ezek a gyógyító képességgel megáldott emberek sosem tanultak biokémiát vagy kórtant, mégis tisztában voltak az igazsággal, tudták, mit akarnak és mi a dolguk az egészség érdekében.
Gyógyító Asszony megkérdezte tőlem: - Tudod már, meddig tart az örökké?
- Igen - válaszoltam. - Értem már.
- Biztos vagy benne?
- Igen, az vagyok - erősítettem meg.
- Akkor hadd mondjak neked valami mást is. Az emberi lelkek csak látogatóban vannak ezen a világon. A lélek örökkévaló. Az emberek találkozása mind megannyi élmény, s az élményekből örökké tartó kapcsolatok lesznek. Az Igazak népénél teljes kört alkotnak az élmények. Nem szakítja meg, amint a mutánsok teszik. Ha valakit haraggal elhagyunk, s megbomlik a kör, akkor ezzel életünkben még máskor is találkozunk. Vagyis nemcsak egyszer szenvedünk, hanem újra és újra, míg meg nem tanuljuk a helyes cselekvést. Figyeljünk, tanuljunk, okosodjunk a történetből. Váljunk el békében, hálával, vagy ahogy ti mondjátok, szívünkben áldással.
Fogalmam sincs róla, hogy a fiatalember csontja gyorsan összeforr-e vagy sem. Nem volt lehetőségünk röntgenvizsgálatra, a sérült pedig csupán ember volt, nem csodalény, de mindez nem is számított. Az a lényeg, hogy nem voltak fájdalmai. Nem érzett utóhatásokat sem, a maga részéről - de a többiek is a magukéról - túlesett az élményen. Békés nyugalomban és remélhetőleg egy kicsit okosabban folytattuk utunkat. A kör bezárult, az ügyre senki nem fordított több időt és figyelmet.
Ooota elmondta, hogy a balesetet nem ők idézték elő. Csupán azt kérték a sorstól: ha úgyis jönnie kell, hát jöjjön egy ilyen eset, hadd legyek tanúja gyógyítási módszerüknek. Nem tudták előre, hogy lesz-e ilyen alkalom, ki lesz az áldozat, csak azt kívánták, hogy számomra legyen lehetőség a megismerésre. S amikor bekövetkezett a baleset, hálásak voltak a sorsnak, amiért alkalmat adott nekik, hogy megosszák az élményt egy mutáns kívülállóval."
(Marlo Morgan: Vidd hírét az igazaknak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése