Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2011. március 14., hétfő

Becske

Három tündéremmel elhatároztuk, hogy elmegyünk Becskére megnézni az ottani sztupát. Az ember legyen nyitott, és ne ragaszkodjon a megszokásaihoz. Nyisson az új élményekre. Nem csak Tar van a világon.
Az idő mesés volt, ragyogó nap, sem hideg, sem kánikula. A legideálisabb. Az egy dolog, hogy nincs kitáblázva, merre kell menni, de megkérdeztük. Sáros földúton kellett az út utolsó részét megtenni. Mivel közeli volt a traktoros kimentésem a sáros földútról, nem voltam lelkes, de menni kell. Gyalog még rosszabb lett volna.
Itt lehetett leállni. Semmi parkoló, de sajnos még mosdó sem. Biztató volt viszont a sztupa csúcsát látni. :-D


Ez a "mosdó":


Hiába munkál bennem a környezetvédelem, akkor is kénytelen vagyok igénybe venni ezt a területet. De láthatóan rengetegen jártak már itt előttem.



Elindultunk felfelé. Bár Pesten is jó idő volt, mégis a téli bakancsfélémben jöttem el. Mennyi eszem volt!

Megértem én., hogy vannak, akik hatalmas hegyeket is megmásznak. Bennem erre nem volt most késztetés.


Aki sportol, tegye, de ez zarándokhely. Idősebb emberek, mozgássérültek ki vannak zárva, hogy megközelíthessék. Ez sem tetszett. Itt már úgy érzed,mintha az égbe gyalogolnál.


Aztán jött a döbbenet: ez minden! A lányokból kitört a nevetés, mikor meglátták az arcomat.


Ebbe a sztupába bemenni sem lehet, nem forog imamalom. A zászlórudak üresen meredeznek a viharos szélben. Nem hallani a csodás csengők csilingelését. Ja, és a szélviharban esélyed sincs egy darab felajánlás mécsest vagy füstölőt meggyújtani.

Reménykedve megkerültem,, hátha mögötte találok valamit. De csak ezek a transzparensek ácsorogtak. 

Aki ismer, tudja hogy erős a Bak bennem, nem adom fel. Az nem lehet, hogy csak ennyi, másztam hát mögötte tovább. De tényleg csak ennyi, fent csak egy másik bejárat van.
Innen még elkeserítőbb az üresen meredező rudak látványa.


Innen nem elég jól kivehető, hogy két temetői mécsestartó áll a sztupával szemben, persze nem égett benne semmi. 4 kis cserép virág volt letéve. Én a pár perc alatt ötször állítottam fel,, mert az is elsöpörte a heves szél. Ennyit a földrengéssel kapcsolatos felajánlásról. Majd otthon.


Ez hát Becske. Nálam kiérdemelte a "Hová ne menjünk" bélyeget. Egy pohár vizet nem vehetsz, nincs mosdó, nincs semmi. Viszont Steili Krisztának üzenem: Ördyt hozhatod, elfér. És nem szól a kutyáért senki. Mert nincs is itt senki.