Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2011. március 10., csütörtök

A teáscsésze


Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.

A férj megkérdezte az eladót:
- "Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet."
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:
- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek.


Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól!
- Hagyj békén!- üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:
- Még nem.


Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta:
- Még nem.

Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
- Még nem.

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
- Most már jobb. - gondoltam.

Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
- Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
- Még nem.

Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:
- Még nem vehetlek ki.
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta: - Nézd meg magad!


Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én!?! - hitetlenkedtem. Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! - kiáltottam.

Szeretném, ha emlékeznél arra - mondta - tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz.
Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz.
Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz.
Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed.
És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.
Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához.

Így formálja Teremtőnk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: "Engedj ki!". Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: "Mi történik velem?" Minden olyan zavaros. De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!