Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2012. március 3., szombat

Tanítanak


Ez még 29-én történt: Lassan száradt a ruhám a havas élményem után, és fogyott a távolság Marosvásárhely felé. A falvakban szokásos látvány: hatalmas hókupacok az út mentén, és közte sokszor áll egy stoppos. Mindenféle, jól öltözött és kevésbe bizalomgerjesztő, fiatal és öreg egyaránt. Itt a tömegközlekedés miatt bevett szokás a stoppolás, legtöbben még be is szállnak a benzinköltségbe.
Én mindig szégyellem magam, mert látják, hogy egyedül vagyok a kocsiban, de mégsem állok meg. Az nem látszik, hogy mellettem az ülésen a romániai telefonom, a fényképezőgép, olykor a zacskó piskóta tallér, ami az útravaló élelmem, lábnál a méretes hátizsákom, mögöttem az ülésen és a lábrésznél is csomagok, ágyneműm, kért vagy szállítandó csomagok, stb.
Most is így ültem a meleg kocsiban, de Kibéden megláttam egy nagyon sovány gyereklányt (még 20 éves sincs) és 5 hónapos kisfiát tartotta a kezében. Megsajnáltam, és gondoltam, a falu végéig elviszem őket. Megálltam. Kiderült, hogy Marosvásárhelyre menne a kórházba, mert lyukas szívvel született a gyermek. Kontrollra kell vigye.
Már volt egy ilyen kis tündér a praxisomban, ismerem a helyzetet. Azonnal átrendeztem a kocsiban mindent, és beültek hátra. Boldog arccal melegedett fel a túlfűtött utastérben. Nem tagadom, nem éppen kellemes illat töltötte be hamarosan a levegőt, de nem érdekelt. Hallgattam az életét, olykor belenéztem a tükörbe, és tudtam, Őt most nekem küldték tanítani.
14. gyerekként már csak intézeti nevelés jutott neki. Az anyja nem áll szóba vele, a nagynénje fogadta be. Kibéd a lila hagymájáról híres, olykor én is hozok egy füzérrel. Ő a földeken napszámosként dolgozik, az jó, mert a pénz mellé naponta kétszer enni is kap. Férjhez is ment pár faluval odébb, de az első babája meghalt, ez a fiúcska nem betegen született, ezért a férje kirakta a gyerekkel együtt.
Igen, fáj neki és nem érti, hogy az édesanyja miért dobta el, de Ő soha nem tenné ezt a fiával. Bármennyire nem tökéletes. Önmagamhoz képest szinte néma voltam, csak néztem azt a belső nyugalmat, ahogy mesélt. Pár mondattal ezért bíztattam. Nem tudom, hogy volt-e rá szüksége, de legalább az anyja helyett halljon tőlem valami jót.
Odaadtam a névjegyem, hiszem minden hónapban átmegyek Kibéden, hátha össze tudjuk szervezni, hogy mindig behozom. Neki persze nincs telefonja, de megkérhet valakit.
Azon töprengtem, hogy mit is csináljak, ha megállok az Auchan előtt. Ilyenkor a következő napokra veszek kenyeret, és valami ennivalót, hiszen hazautazásig nem teszem ki a lábam az udvarról. Szóval, meg kell majd kérjem, hogy addig szálljanak ki, csak nem hagyhatom őket a kocsiban egyedül, de mégis kínos. Érdeklődtem, mit eszik a gyerek, szerencsére még szoptatja, de néha kap egy parányi banánt. A lány most is rágózott, mert szerinte akkor nem éhes annyira. Nem magyaráztam el, hogy mennyire káros, nevetséges lett volna ebben a helyzetben. Gondoltam, veszek nekik is valamit enni, banánt biztosan.
- Hogy jöttök majd haza? - kérdeztem.
- Hát majd csak valaki felvesz előbb-utóbb. Csak egyszer aludtam a kicsivel az árok partján, mert nem álltak meg, de akkor még nem volt ennyire hideg, akkor 6 hetes volt a fiam.
Szorítottam a kormányt, hogy ne bőgjem el magam. És nem csak azért amit mondott, hanem azért, ahogy mondta: nyugodt derűvel, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem volt benne semmi harag, keserűség, panasz.
Szinte az első mondatok után elkezdtem küldeni neki a Reikit. Talán fél órája lehettünk együtt, mikor rámnézett - addig főleg a fiát nézegette, aki békésen aludt, mert ezt az éjjelt átsírta - és azt mondta:
- Tudja, nem értem mit csinál, de ÍGY MÉG NEM VETT FEL SENKI.
Nem oktattam a Reikiről, semmiről, csak szerettem. Ránéztem én is a tükörben, és szerettem. Akár a saját gyerem lenne. Megállt az idő, megállt a lélegzet. Nagy pillanat volt.


Aztán hirtelen változott meg minden. Annyira sokkolt az amit átéltem, hogy nem is gondoltam arra, most a várost a másik végén érem el, nem az Auchan felől. A belvárosnál a lámpánál mégegyszer nagyon megköszönte, hogy elhoztam őket, megköszönte a névjegyet és kiszállt, mielőtt bármit tehettem volna.
Nem kért egy fillért sem, nem tudtam ételt venni neki. Derűsen vitte a karján a kisfiát, aki bepisilt, de persze eldobható pelenkát sem tud venni. Nem is tudom, hogy oldja meg, hogy nem fázik meg a gyerek az átvizelt ruhában.
Kóvályogtam az Auchan polcai között, vettem kenyeret, de még vizet is elfelejtettem venni magamnak. Nem vettem szinte semmit. Erre csak később jöttem rá, mikor éhes voltam. :-)
De kaptam hatalmas, sokkoló tanítást egy leánytól, aki bemutatta nekem, mit jelent az Ősbizalom, mit jelent a Szeretet, mit jelent élni a Gondviselésben.
Körülvesznek minket ilyen szárnya-nem-látszó angyalok, akár hajléktalanok képében, de a többség elmegy mellettük, és nem veszik az üzenetet. Lehet, hogy ez a lány még írni sem tud, nem tudom. De hogy TANÍTÓ a szó legnemesebb értelmében, az biztos.
Hála és köszönet, hogy beültették a kocsimba. Sokszor olyankor jutunk kincsekhez, amikor a legkevésbé számítunk  rá. És még a nevét sem tudtam megkérdezni, csak azt tudom, hogy a fia András. András nagy feladatottal érkezett, és a környezetének alkalmat ad a fejlődésre. Az apja és a nagyanyja elsőre megbukott, de még nincs vége. Hozzon sok örömöt az Édesanyja életébe! Reiki megy nekik ezerrel...
Úgy gondoltam, én ezt most megosztom veletek.