Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2012. május 21., hétfő

Osztálytalálkozónk volt


Szombaton osztálytalálkozónk volt. 1975-ben érettségiztünk, 4 évvel később volt egy találkozó.. Azóta sem láttam őket. Elsőnek érkeztem, de vártam a kocsiban, így harmadikként mentem le a terembe. Hát, nem ismertem meg őket. Nem vetettem be szimbólumokat, az igaz. Csak simán hagytam hatni a dolgokat.


Alig voltunk páran, mikor megint jött valaki, akit nem tudtam hová tenni. Leült mellém és mesélt nekünk, persze letegeztem. Mondott valamit a tegezésről, és nem is értettem, miért kérdés ez? Lázasan kutattam a fejemben, ő ki lehet? Aztán érkezett még valaki, és Zsoltnak szólította. De hát nem is volt Zsolt az osztályban. Ekkor kaptam sokkot, de hiszen ő az osztályfőnökünk volt. Így már érthető, amit a tegezésről mondott. Jó Ég! Hát olyan remekül tartja magát, hogy eszembe se jutott, hogy Ő az. Simán közénk valónak látszik.


Ahogy egyre többen lettünk, már könnyebb volt felismerni az arcokat.


Páran szinte alig változtak.


Péter járása semmit sem változott, őt már erről, messziről fel lehetett ismerni. Miki emlékezett arra, hogy én akkoriban a Viktória nevet írtam a füzeteimre. :-) Gabi sem változott.


Fura érzés volt nézni őket. Mintha régi családtagokkal találkozna az ember. 4 fontos év az életünkből együtt telt el. Meghatározó élményekkel.


Drága Mari! Sokáig egy padban ültünk, nagy barátságban. Neurológus lett. Az édesapja sebész volt a Sportkórházban. Emlékszem, egyszer bementünk a műtőbe, és végignézhettem egy operációt. A férfi halántékából egy vadászkés állt ki. Izgalmas élmény volt.


Én meg filmforgatásra vittem el asz osztályt. Régi, szép idők!


Előkerültek persze képek a családunkról. Abban én "nyertem", hogy nekem van a legidősebb unokám. Zsófi lassan 13 éves. Ő lett a rangidős a csapatban. Én élvezem a nagyszülőséget a legrégebben.


Sok fényképezőgép előkerült, de a csoportkép végül elmaradt.


Gyulát hiányoltam, de kiderült, ő Amerikában tanít filozófiát.


Erika Új-Zélandon él. Voltak, akiket családi esemény tartott távol, volt, aki épp külföldön járt. Abba maradtunk, hogy ősszel találkozunk megint, nagyobb létszámban.


Hálás köszönet Beának, hogy megszervezte ezt az alkalmat. :-)


Az osztály sorsa úgy alakult, ahogy a társadalom. Vannak, akik kiemelkedőt alkottak, szép karriert futottak be, volt, akinek boldog magánélet jutott, és van, aki csak lebeg a levegőben. Szinte azt lehet mondani, hogy bejött a "papírforma", ahogy ezt annak idején sejteni lehetett.


Volt pár érdekes szinkronicitás. Két társam szülei is együtt jártak egyetemre, ők egy osztályba jártak, és a gyerekeik most évfolyamtársak ugyanazon egyetemen.
Két lány pedig sok év után telekszomszéd lett "véletlenül". Nem tudtak egymásról, csak a beköltözés után. Mennyi ennek az esélye?


Már várom az őszi találkozót, hogy a többieket is láthassam, és még többet megtudjunk egymásról.