Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Öt unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejemnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2013. május 22., szerda

Tegnapi sétám 2. - Időutazás


Egy kedves ismerősöm hívott még délelőtt, hogy a lánya a Sebészeti Klinikán fekszik. Felajánlottam, hogy bemegyek és ott találkozunk. Felkavaró élmény volt. Az épület semmit sem változott. 1971-79. között rendszeresen, nagyon sokat jártam ide Apu betegsége alatt.


Itt minden a régi, pedig mennyi minden történt azóta velem! Mintha egy másik inkarnáció lett volna az az időszak. A sok aggódás, a reménykedés a csodában, a bizalom az orvosokban. Akkor még fogalmam sem volt a dolgok igazi működéséről. Még gimnazista voltam, és aztán elkezdtem filmezni. Azt hittem, gyógyszerekkel és műtétekkel lehet gyógyítani.
 
 
Utána jött Anyu betegsége és halála. 1980-ra már egyedül maradtam. Ma már épp miattuk is adtam az életem a tanításra és gyógyításra. Ha már rajtuk nem tudtam akkor segíteni, akkor legalább másoknak lehessen.
Sajnos az ismerősöm lánya is hárít, orvosi hibákról beszél, de addig nincs gyógyulás, míg rá nem jövünk, hogy MI vagyunk a felelőssek minden tünetért. És nem elég a tünetet eltolni más területre, hanem belül kell változni.
 
 
Erre az épületre nézve mindig eszembe jut egy emlék. Még általánosba jártam, és a mellette lévő postán fel kellett volna adnom egy csekket. A szélső bolt egy bőrdíszműves üzlet volt, ahol készítettek is táskákat, öveket. Galéria is volt fent, ott dolgozott 3 nő. Lent volt egy eladó. A lépcső alatti olajkályha kigyulladt. Az eladó ki tudott szaladni, de a fenti nők bent égtek el. Mi ott álltunk a járdán, döbbenten néztük végig, ahogy még kiabálnak, de a rácsok miatt nem tudtak kiugrani, a lépcsőnél pedig a legnagyobb volt  a tűz.
Hatalmas szirénázás, sok locsolókocsi, de csak a 3 kicsire összeégett tetemet tudták már kihozni. Ezt nem lehet elfelejteni.
Szegény Anyu meg otthon aggódott. Hallotta a sok szirénázást, és én nem érkeztem meg időben. Akkor még nem volt mobil, hogy rámcsörögjön, mi van velem. Egy idő után felöltözött és elindult a posta felé. Találkoztunk. :-)
 

Itt kicsi gyerekek gyógyulnak.


Üllői úti fák... Itt volt a 6-os busz megállója, ami Óbudáig ment. Innen indultam minden reggel a gimibe.
 
 
Leonardo da Vinci utca, az első sarkon laktunk.
 

Az utcánkkal szemben az Örökimádás templom. Tompa Nándor atyát áldja az Ég! Különleges személy volt. Beatles dalokat fordított és elemeztük. Messziről jártak ide hétfőnként "hittanra".
 

25 évig itt vágták a hajam. Ez régen fodrászat volt.
 
 
Szívszorító látni ezt a pusztulást. Itt Hófehérke gyerekruházati bolt, és mellette Keravill működött. 
 
 
Balaton mozi helye.

 
Itt volt a Gyógyszertár, mellette hentes és pékség. Ide jöttem mindig nagyon finom kenyeret venni.
 

Ez az egy nem változott, már a 60-as években is SKF volt.


Egy játék és sportszer boltként üzemelt. Ennek a kirakatában volt egy baba, amit hiába kértem, elsőre nem kaptam meg. Hetekig úgy jártam suliba, hogy nem a Práter utcán mentem, hanem az Üllőin, hogy lássam. Persze karácsonyra megkaptam. Ez az egy játékom volt, ami megmaradt felnőtt koromig. Értékeltem, mert nem első szóra lett az enyém. :-)
 

Hová lett az Iparművészeti Múzeum teteje?

Jó kis időutazás volt ez a séta. Az élet megy tovább...