Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2014. június 7., szombat

Vallási kérdések


Mint mindent, ezt is lehet jól és rosszul megéli, alkalmazni. Látok a környezetemben jót is, rosszat is. Csernus Imre szavaival tudok azonosulni. Megosztok hát pár gondolatot a "Kiút" című könyvéből: 



"Nekem a vallásról ma sokszor a fanatizmus jut eszembe. Fanatizmus és erőszak. Nagyon sok olyan vallásos emberrel találkoztam, akik erővel akarták megtéríteni az útjukba akadókat. Tűzzel - vassal. Mint annak idején a jezsuiták az indiánokat. Nemrég láttam egy filmet, ahol a fanatizmussal kapcsolatban elhangzott egy fontos mondat, amit nagyon igaznak éreztem: a fanatikus valójában valami fontosat takargat önmaga elől. Azért ragaszkodik görcsösen a hithez, mert valami megkérdőjeleződött benne, de nem akar vele foglalkozni. És erőnek erejével beleveti magát a hitbe. Hiszen így nem kell szembenézni semmivel. Megmondják fentről, hogy mi legyen. 


Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! 
Ha ítélkezem a melegek vagy a cigányok, vagy akárki felett, akkor vajon hogyan szeretem önmagamat? Ha szeretném magamat, akkor nem jutnék el odáig, hogy elítélően beszéljek melegekről, zsidókról, cigányokról - vagy bárkiről. Mint önmagadat. Ez az origó. Mindig önmagamból indulok el. Mit gondol egy ember önmagáról, ha mást így tud utálni? Hogyan értékeli saját magát? Minek tartja magát? Hogyan szereti magát? Valószínűleg jó vallásgyakorlónak hiszi magát, és ebben biztos. 


Szőrnyű látni, hogy az ilyenek nem veszik észre, hogy mit is tesznek. Sokszor könyvekre alapozzák hitüket, ahelyett, hogy saját magukat vennék alapul. 


A mai világban nagyon sok embernek szüksége van kapaszkodóra, hogy megmondják nekik, mit és hogyan tegyenek, vagy hogyan éljék az életüket. Amikor a hitre, a vallásra és vallásosságra támaszkodom, az mindig a saját belső bizonytalanságom jele, és ennek a kompenzálása.


Kimondani valamit önmagamnak az számomra kinyilatkoztatást jelent. Venni a bátorságot kimondani egy mondatot, kockáztatva azt is, hogy emiatt elítélnek majd az emberek. Nem érdekel. Tudom, hogy ilyenkor megmérettetem magam, de ezt csak olyankor lehet, amikor önmagamban megingathatatlan a hitem. Akik ki mernek mondani bizonyos dolgokat, azok merik vállalni önmagukat olyannak, amilyenek. Önmagammal számolok el úgyis, hogy a hitemnek megfelelően éreztem és cselekedtem-e, vállalva természetesen a kimondás következményeit is. Nem lennék olyan ember helyében, akinek az problémát jelent, hogy felvállalja saját magát. Ha a többség azt mondja, hogy nem igaz, amit mondok, attól én nem fogok bűntudatot érezni. Olyasmi miatt miért érezzek bűntudatot, ami maximálisan én vagyok? Én ettől boldog vagyok és jól érzem magam."

(Tudom, miről beszél. Így voltam a versengéssel, a sportközvetítésekkel. Fizikailag rosszul tudtam lenni tőle már gyerekkoromban. Aztán egyszer olvastam: "Aki a győzelmén ujjong, az tulajdonképpen felebarátainak pusztulásán örvend, de mint ilyen, nem alkalmas arra, hogy uralkodjék e földön." Tehát mégis nekem volt igazam. :-) )