Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2015. január 23., péntek

Oszkár a dokinak


"Visszamentem a szobámba, és vártam a szüleimet. Először nem is vettem észre, hogy múlik az idő, mert ki voltam merülve, aztán rájöttem, hogy már réges-rég fel kellett volna érniük. 
Eszembe jutott, hol lehetnek. Kisurrantam a folyosóra, amikor senki nem figyelt, lementem a lépcsőn, és a félhomályban eltapogatóztam Düsseldorf doki szobájáig. 
Nyertem! Nála voltak. Kihallatszott, amit beszéltek. Mivel fárasztott a lépcsőzés, vártam néhány percet, hogy ne kalimpáljon annyira a szívem, és akkor mindennek vége lett. Hallottam, amit nem kellett volna. Anyukám zokogott, Düsseldorf doki pedig egyre csak azt hajtogatta: "Megtettünk minden tőlünk telhetőt, higgye el, mindent megpróbáltunk." "Biztos vagyok benne, doktor úr, biztos vagyok benne"- mondta neki az apám elfúló hangon. 
Odatapasztottam a fülemet a vasajtóra. Nem tudom, én voltam-e hidegebb, vagy a vas.
Aztán Düsseldorf doki azt mondta:
- Akarják látni a gyermeket?
- Nincs hozzá erőm - válaszolta az anyám.
- Nem szeretnénk, ha ilyen állapotban látna bennünket - tette hozzá apám. 
Gyáva nyulak. S ami még rosszabb: engem is gyávának néznek. 
A szobában megzörrentek a székek. Jaj, mindjárt kijönnek, gondoltam, és kinyitottam az első utamba kerülő ajtót. 
Így esett, hogy a délelőtt fennmaradó részét a seprűtartó szekrényben töltöttem, mert nem tudom, tudod-e, Jóisten, hogy a seprűtartók csak kívülről nyithatók, mintha annyira tartani kéne tőle, hogy éjszaka meglépnek a seprűk, vödrök és felmosórongyok. 
Mindenesetre nem bántam, hogy bezártam magam a sötétbe, mert nem akartam látni senkit, s mert se kezem, se lábam nem akart szót fogadni azok után, aminek fültanúja voltam."


"Düsseldorf doktor benézett a szobámba. Még mindig azzal a kivert kutya nézésével jött, ami még beszédesebbé tette a vastag fekete szemöldökét.
- Fésüli a szemöldökét, doktor úr? - kérdeztem tőle.
Nagyon meglepődött, még hátra is nézett, hogy nem valaki máshoz beszélek-e, aztán kérdőn vizslatta Rózsa mamit és a szüleimet, hogy jól hallott-e. Végül elfúló hangon bevallotta, hogy igen.
- Nem kell ám folyton ilyen fancsali képet vágni, doktor úr. Mondok én magának valamit, őszintén, én mindig rendesen bevettem a gyógyszereimet, maga mint orvos, kifogástalan volt. Ne vágjon ilyen bűnbánó képet! Nem maga tehet róla, hogy a rossz híreket is magának kell közölni a betegekkel, azt a sok latin nevű betegséget, meg hogy nincs esély a gyógyulásra. Engedje el magát! Lazítson egy kicsit! Nem maga a Jóisten. Nem maga parancsol a természetnek. Maga csak megszereli, ami elromlott. Ki kell engedni a fáradt gőzt, ne okolja mindenért önmagát, különben nem lesz sokáig orvos. Nézze meg magát, már most szörnyen néz ki. 
Amíg beszéltem, úgy járt fel-alá a Düsseldorf doki torka, mintha tojást nyelne. Aztán rám mosolygott, de úgy igazán, nem szimulált, és megcsókolt. 
- Igazad van, Oszkár. Köszönöm, hogy ezt elmondtad. 
- Szívesen, doktor úr. Szolgálatára. Hozzám bármikor fordulhat."


"Próbáltam megmagyarázni a szüleimnek, hogy az élet fura ajándék. Először túlbecsüljük, azt hisszük, örökké élni fogunk. Aztán alábecsüljük: rongyos, piszkos, túl rövid, majdhogynem eldobjuk magunktól. Végül rájövünk, hogy nem is ajándékba, csak kölcsönbe kaptuk. Akkor megpróbálunk rászolgálni a kölcsönbe kapott ajándékra. A száz évemmel csak tudom, miről beszélek. Minél öregebb az ember, annál nehezebben találja meg a szépet az életben. Ahhoz már művészet kell, kifinomult érzék. Akármelyik kretén tudja élvezni az életet tíz- vagy húszéves korában, de amikor valaki százéves, és moccanni sem tud, akkor oda ész kell. 
Nem tudom, sikerült-e meggyőzni a szüleimet.
Látogasd meg őket! Fejezd be, amit elkezdtem. Én már gyorsan fáradok."

(Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami)