Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Öt unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejemnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2016. június 8., szerda

László kórházban jártam


  Úgy adódott, hogy az egyik unokámmal én feküdtem be a László kórházba.  
Felmerült bennem pár gondolat, amit megosztanék Veletek. 

                Az ablak alatti barna szekrényen keresztül tolják be az étel.
 Itt jön az első gondom. 


Ki gondolja azt, hogy ettől egy beteg gyógyulni tud? 
Arról nem is beszélve, hogy ez nem egy másfél éves gyereknek való élelem. 


A másik furcsaság:
Nincs etetőszék. Ilyen kicsi gyerek még nem tud asztalnál ülve, szépen enni. 
Napokig be van zárva a parányi szobába egy mozgékony gyerek. 
Sok ropit kapott a só miatt, kekszet, ette a reggeli zsemlét. 
Sok morzsa volt a földön. 
Bejött a takarítónő, és egy felmosófával elmaszatolta a földet.
Kérdeztem, hogy nem lehetne felsöpörni? 
Nem. Mert az felkavarja a port.
Porszívó? Az fújja a port. 
(Én már 25 éve tudok olyan porszívóról, ami nem fújná.)
Értem én, de így mászkálunk a mocsokban. 
Már amikor először beléptünk az elvileg tiszta szobába, 
akkor is minden lépésnél cuppant a ragacsban a szandálom. 
Ja, és ez a steril szoba. 
??????????????????????????????????
Nem hiszem, hogy a XXI. században ezt nem lehetne megoldani. 



Az étel kiosztással is volt gondom. 
Hozták a fertelmes ebédet, de éppen aludt a kicsi. 
Hamarosan jöttek a tálcáért, hogy elvigyék. 
Morogtak, hogy miért nem ébresztettem fel már a gyereket. 
Azért, mert egész éjjel ment az infúzió, alig aludt, és most ájultan pihen. 



Azért nagyon jó is történt velünk. :-)

Előző héten a kicsi ugyanitt járt már. 
A térdénél felszúrták a bőrt és sok gennyt nyomtak ki a sebből. 
Négyen fogtuk le szegényt. Üvöltött a fájdalomtól.
Ezután az orvos sztetoszkóppal megvizsgálta kényszerrel a kicsit. 
Nem kívánom senkinek az élményt. 

Most visszakerültünk. A sztetoszkóp látványa rossz emlékeket hozott fel a gyerekben.
A harmadik napon jött egy új doki. 
A kicsi meglátta a nyakában az ismerős műszert és már rettegett.
A doki rá sem nézett, hanem a műanyag vonatot kezébe vette, 
azt kezdte "meghallgatni", közben én elmeséltem, milyen volt az éjszaka. 
A gyerek csodálkozott, közelebb is jött és figyelt.
A doki hagyta, hogy megfogja a műszert. Közben finoman felhúztam a pólóját.
Aztán már a mellkasán volt a műszer, szép csendben. 

Ekkor jött a torok vizsgálata. A spatulától mindig öklendezett.
A csodás doki elővett egy pici ledes lámpát. Ezt ismeri a kicsi, nálam is van ilyen.
Szokott vele játszani. 
Nagyon ügyesen megnézte a torkát, egy hang nélkül. 

A doki ahányszor elment az ablak előtt, mindig beintegetett. 
A kicsi már kikapta a szájából a cumit és puszit dobott neki. 

Másnap, mikor reggel bejött, a gyerek magától húzta fel a trikót a hasán. 
Hát igen, így is lehet. 

Sajnos a nevét nem tudom, még gyakornok, de nagy köszönettel tartozunk neki. 
Remek doki lesz belőle. 


Hálával tartozom a nővéreknek is. Remek munkát végeznek. 
Ők nagyon helyesek voltak. 
Volt, aki kedves volt, bátorító. 
Volt, aki nagyon vicces is. Én értékeltem a humorát. :-)
Látom, hogy mennyire igyekeznek a mostoha körülmények között is megoldani, 
amit, csak lehet. 


Elismerésem és tiszteletem azoknak az anyukáknak és nagymamáknak, 
akik ott töltenek napokat a gyerek ágya mellett. 
Nekem "szerencsém" volt, mert volt ágyam. 
A legtöbbnek ez nem jutott, ők ültek éjjel - nappal. 


Minden kis betegnek pedig gyors gyógyulást kívánok, 
és ne kerüljenek vissza többé a kórházba.