Tegnap sokkolt a hír: elment Attila.
Mindig mindenkinek segített, első szóra.
Múlt héten többször beszéltem vele analizátor ügyben.
Minden alkalommal kedves, türelmes volt.
Bármi merült fel, azt ő megoldotta.
De mi elfelejtettünk valamit:
Megkérdezni ŐT, hogy mi tudunk-e NEKI valamiben segíteni?
Erősnek láttuk, tevékenynek, de NEKI is szüksége lett volna pihenésre,
odafigyelésre, segítségre, megosztásra.
Egy váratlan pillanatban elment....
nagy űrt hagyva maga mögött, szerető családot, kislányát...
Most rajtunk áll, hogy legalább a szeretteire figyeljünk oda.
Tegnap és egész éjjel a veszteség érzése volt bennem.
Most már úgy látom, örülök annak,
hogy találkozhattam vele, hogy volt dolgom egy ilyen emberrel.
Az utolsó beszélgetésünk hanganyagát megőrzöm magamnak.
Gyújtok érte mécseseket, füstölőket...
és az emlékét megőrzöm a szívemben.
Valaki azt kérdezte, mi az üzenete?
Szerintem az:
fogjunk össze és figyeljünk egymásra,
segítsünk egymásnak, amíg lehet,
amíg van rá módunk és lehetőségünk.
Mert eljön az a nap,
amikor késő lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése