2015-01-23

Mit hoz a 2015?


Remélem, az új lehetőséggel sokat tehetünk az egész bolygóért, és cserébe mi is jól élhetünk. Elkezdtem dolgozni a független pénzügyi forráson. 

Gyuri pedig bevonzott egy tiszta, becsületes, mindenki számára korrekt lehetőséget. 


Nemzetközi cég, egységes elosztással. Ha valakit érdekel, örömmel megmutatjuk. 


Idén 21 féle orákulumból nézünk rá az előttünk álló esztendőre. Akik eddig húztak, mindannyian megkapták a fő irányelveket. Azért szeretek ilyen sokfélével dolgozni, mert mikor már a nyolcadik kártya mondja ugyanazt, megerősíti a kérdezőt. Örömmel várom a többieket is. :-)

Oszkár és Rózsa mami (folytatás)


- Mindenki téged keres a kórházban. Már biztos megkongatták a vészharangot. A szüleid el lehetnek keseredve. Kihívták a rendőrséget.
- Nem lepődnék meg rajta. Elég hülyék, hogy azt hiszik, jobban fogom szeretni őket, ha bilincsbe veretnek.
- Mi bajod velük tulajdonképpen?
- Félnek tőlem. Szólni sem mernek hozzám. És minél kevesebbet beszélnek, annál nagyobb szörnyetegnek hiszem magamat. Miért ijednek meg tőlem? Annyira ronda volnék? Büdös vagyok? Nem is vettem észre, hogy megbuggyantam? 
- Nem tőled félnek, Oszkár, hanem a betegségtől.
- A fiuk betegen is a fiuk. Miért kell másképp viselkedniük azért, mert beteg vagyok? Vagy csak az egészséges Oszkárt szeretik?
- Szeretnek téged, Oszkár. Maguk mondták nekem. 
- Maga beszélget velük?
- Nagyon irigylik, hogy mi ketten ilyen jól kijövünk egymással. Vagyis nem irigylik, inkább szomorúak miatta. Szomorúak, hogy nekik nem sikerül. 
Megrántottam a vállam, de már nem voltam olyan nagyon mérges. Rózsa mami csinált nekem még egy kakaót.
- Tudod, Oszkár, meg fogsz halni, de hát a szüleid is meghalnak egy szép napon. 
Megdöbbentett, amit mondott. Erre még soha nem gondoltam. 
- Meg fognak halni. Öregen és magányosan. Marcangolni fogja őket az önvád, hogy nem tudtak kibékülni az egy szem, imádott gyermekükkel, Oszkárral.
- Rózsa mami, ne mondjon ilyeneket! Mindjárt elbőgöm magam. 
-  Gondolj rájuk, kisfiam! Megértetted, hogy nem élsz már soká, mert okos gyerek vagy, de nem értetted meg, hogy nem csak te halsz meg. Mindenki meghal. A szüleid is. Én is. 
- Igen, de én előbb.
- Igaz. Te előbb. De jogod van-e ezt tenni velük annak ürügyén, hogy te hamarabb halsz meg? Jogod van-e megfeledkezni a többiekről? 
- Jól van. értem, Rózsa mami. Hívja fel őket!

Hát így volt, Jóisten, de most már rövidre fogom, mert fárad a kezem. Rózsa mami felhívta a kórházat, a kórház a szüleimet, és együtt töltöttük a szentestét Rózsa maminál. 


Megéreztem, hogy jössz. reggel volt. Egyedül voltam az egész földkerekségen. Annyira korán volt, hogy a madarak is aludtak, és szendergett Brutál néni is, az éjszakás nővér, és Te próbáltad megfesteni a hajnalt. Nehezen ment, de nem hagytad annyiban. Az ég elhalványult. Fehéret, kéket, szürkét fújtál a levegőbe, elkergetted az éjszakát, felébresztetted a világot. Egyfolytában szorgoskodtál. Akkor jöttem rá, hogy mi a különbség közted és köztünk: Te fáradhatatlan vagy. Soha nem unsz bele semmibe. Szüntelenül dolgozol. Lám, nappal lett. Lám, beesteledett. Lám, tavasz van. Lám, tél van. És lám, itt van Peggy! És lám, itt van Oszkár! És lám, itt van Rózsa mami! Micsoda egészség!
Megértettem, hogy itt vagy. Elmondtad a titkodat: mindennap úgy nézz a világra, mintha először látnád! 
Megfogadtam a tanácsodat, és a gyakorlatban is alkalmaztam. Életemben először. Néztem a fényt, a színeket, a fákat, a madarakat, az állatokat. Jó mélyet szippantottam, és lélegeztem. Hangok szálltak felfelé a folyosón, mintha egy katedrális boltívei felé szállnának. Éltem. Reszkettem az örömtől, hogy élek. Csodálatos volt!
Köszönöm, Jóisten, hogy ezt megmutattad. Úgy éreztem, kézen fogva vezetsz, egyenesen a rejtély kellős közepébe, hogy lássam a rejtélyt. Köszönöm. 

Szia, holnap folytatom. Puszi: Oszkár

Ui: Az a kívánságom, hogy mondd el a szüleimnek is a titkot. Rózsa mami szerintem már ismeri. És Peggynek is, ha van rá időd...


Meghalt a kisfiú.
Rózsaszín néni még leszek, de Rózsa mami már nem. Csak Oszkárnak voltam az. 
Ma reggel halt meg az alatt a fél óra alatt, amíg kávézni voltunk a szüleivel. Nélkülünk ment el. Kivárta a pillanatot, amikor nem vagyunk ott, hogy kíméljen bennünket. Mintha nem akart volna fájdalmat okozni azzal, hogy látjuk a halálát. Nem is mi vigyáztunk rá, ő vigyázott ránk. 
Nehéz a szívem, nagyon nehéz. Oszkár lakik benne, őt onnan elűzni nem tudom. Ma estig sírnom sem szabad, mert az én bánatom nem fogható a szülők végtelen fájdalmához. 
Köszönöm, hogy megismerhettem Oszkárt. Neki köszönhetem, hogy újra mókázni tudtam, legendákat költöttem a birkózásról, pedig nem is konyítok hozzá. Neki köszönhetem a sok nevetést, örömet. Megerősített a hitemben. Csordultig vagyok szeretettel, szinte összeroppanok, annyi szeretetet kaptam ettől a kisgyerektől. Hátralévő éveimre bőven elég lesz. 
Viszlát, hamarosan találkozunk: Rózsa mami

Ui: Élete utolsó három napjában Oszkár kitett az asztalkájára egy papírt. Téged érint. Az volt ráírva: "Csak a Jóisten ébreszthet fel."

(Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami)

Köszönet a könyvért! Kihagyhatatlan. ("Kötelező olvasmány") Magdi

Oszkár a dokinak


"Visszamentem a szobámba, és vártam a szüleimet. Először nem is vettem észre, hogy múlik az idő, mert ki voltam merülve, aztán rájöttem, hogy már réges-rég fel kellett volna érniük. 
Eszembe jutott, hol lehetnek. Kisurrantam a folyosóra, amikor senki nem figyelt, lementem a lépcsőn, és a félhomályban eltapogatóztam Düsseldorf doki szobájáig. 
Nyertem! Nála voltak. Kihallatszott, amit beszéltek. Mivel fárasztott a lépcsőzés, vártam néhány percet, hogy ne kalimpáljon annyira a szívem, és akkor mindennek vége lett. Hallottam, amit nem kellett volna. Anyukám zokogott, Düsseldorf doki pedig egyre csak azt hajtogatta: "Megtettünk minden tőlünk telhetőt, higgye el, mindent megpróbáltunk." "Biztos vagyok benne, doktor úr, biztos vagyok benne"- mondta neki az apám elfúló hangon. 
Odatapasztottam a fülemet a vasajtóra. Nem tudom, én voltam-e hidegebb, vagy a vas.
Aztán Düsseldorf doki azt mondta:
- Akarják látni a gyermeket?
- Nincs hozzá erőm - válaszolta az anyám.
- Nem szeretnénk, ha ilyen állapotban látna bennünket - tette hozzá apám. 
Gyáva nyulak. S ami még rosszabb: engem is gyávának néznek. 
A szobában megzörrentek a székek. Jaj, mindjárt kijönnek, gondoltam, és kinyitottam az első utamba kerülő ajtót. 
Így esett, hogy a délelőtt fennmaradó részét a seprűtartó szekrényben töltöttem, mert nem tudom, tudod-e, Jóisten, hogy a seprűtartók csak kívülről nyithatók, mintha annyira tartani kéne tőle, hogy éjszaka meglépnek a seprűk, vödrök és felmosórongyok. 
Mindenesetre nem bántam, hogy bezártam magam a sötétbe, mert nem akartam látni senkit, s mert se kezem, se lábam nem akart szót fogadni azok után, aminek fültanúja voltam."


"Düsseldorf doktor benézett a szobámba. Még mindig azzal a kivert kutya nézésével jött, ami még beszédesebbé tette a vastag fekete szemöldökét.
- Fésüli a szemöldökét, doktor úr? - kérdeztem tőle.
Nagyon meglepődött, még hátra is nézett, hogy nem valaki máshoz beszélek-e, aztán kérdőn vizslatta Rózsa mamit és a szüleimet, hogy jól hallott-e. Végül elfúló hangon bevallotta, hogy igen.
- Nem kell ám folyton ilyen fancsali képet vágni, doktor úr. Mondok én magának valamit, őszintén, én mindig rendesen bevettem a gyógyszereimet, maga mint orvos, kifogástalan volt. Ne vágjon ilyen bűnbánó képet! Nem maga tehet róla, hogy a rossz híreket is magának kell közölni a betegekkel, azt a sok latin nevű betegséget, meg hogy nincs esély a gyógyulásra. Engedje el magát! Lazítson egy kicsit! Nem maga a Jóisten. Nem maga parancsol a természetnek. Maga csak megszereli, ami elromlott. Ki kell engedni a fáradt gőzt, ne okolja mindenért önmagát, különben nem lesz sokáig orvos. Nézze meg magát, már most szörnyen néz ki. 
Amíg beszéltem, úgy járt fel-alá a Düsseldorf doki torka, mintha tojást nyelne. Aztán rám mosolygott, de úgy igazán, nem szimulált, és megcsókolt. 
- Igazad van, Oszkár. Köszönöm, hogy ezt elmondtad. 
- Szívesen, doktor úr. Szolgálatára. Hozzám bármikor fordulhat."


"Próbáltam megmagyarázni a szüleimnek, hogy az élet fura ajándék. Először túlbecsüljük, azt hisszük, örökké élni fogunk. Aztán alábecsüljük: rongyos, piszkos, túl rövid, majdhogynem eldobjuk magunktól. Végül rájövünk, hogy nem is ajándékba, csak kölcsönbe kaptuk. Akkor megpróbálunk rászolgálni a kölcsönbe kapott ajándékra. A száz évemmel csak tudom, miről beszélek. Minél öregebb az ember, annál nehezebben találja meg a szépet az életben. Ahhoz már művészet kell, kifinomult érzék. Akármelyik kretén tudja élvezni az életet tíz- vagy húszéves korában, de amikor valaki százéves, és moccanni sem tud, akkor oda ész kell. 
Nem tudom, sikerült-e meggyőzni a szüleimet.
Látogasd meg őket! Fejezd be, amit elkezdtem. Én már gyorsan fáradok."

(Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami)

2015-01-19

Változás



A világ állandóan mozog. 
Akár együtt haladunk vele, akár nem. 
A mozgás erői hatalmasak és ellenőrizhetetlenek.
A természet lényege az életerő, ahogy a változásé is.

2015-01-17

Oszkár és Rózsa mami 1.


A kórház szuper jó kis hely, tele jókedvű felnőttekkel, mindenki hangosan tereferél, van egy csomó játék, és ott vannak a rózsaszín blúzos nénik, és a mindig segítőkész haverok, mint Pörkölt, Einstein és Pufi. Szóval tuti a hely, ha rendes beteg vagy.

Csakhogy én nem vagyok rendes beteg. Érzem én jól a csontvelő átültetésem óta. Amikor Düsseldorf doktor reggelente megvizsgál, már nem ad bele apait – anyait, csalódott bennem. Csak néz, és nem szól semmit, mintha rossz fát tettem volna a tűzre. Pedig becsszóra annyira igyekeztem, olyan okos kisfiú voltam műtét közben, hagytam, hogy elaltassanak, nem kiabáltam, ha valami fájt, bevettem minden gyógyszert. Néha legszívesebben ráordítanék arra a vastag fekete szemöldökű Düsseldorf dokira, hogy talán mégiscsak ő szúrta el a műtétet. De annyira bánatosan néz, hogy elszáll tőle minden mérgem. Minél jobban mereszti rám a bánatos szemét, annál jobban furdal a lelkiismeret. Rájöttem, hogy rossz beteg vagyok, mert most majd miattam nem lehet elhinni az orvostudományról, hogy csodálatos. 


-   Te Pörkölt, engem már nem bírnak a dokik. Teljesen lelohasztom őket.
-  Ne izgulj, Tojszikám! Ezek elnyűhetetlenek. Telis-tele vannak jobbnál jobb ötletekkel. Lesz még mit operálni rajtad. Kiszámoltam, hogy nekem már legalább 6 műtétet beígértek.
-   Ihletet kapnak tőled.
-     Nagyon úgy néz ki.
-     De hát miért nem mondják meg egyszerűen, hogy meg fogok halni?
Na, erre Pörkölt is úgy tett, mint mindenki más a kórházban: megsüketült. Ha egy kórházban kiejted azt a szót, hogy „meghalni”, biztos lehetsz benne, hogy egy pillanatra megfagy a levegő, aztán gyorsan témát váltanak. Mindenkivel kipróbáltam. Csak Rózsa mami volt hátra. Tudni akartam, neki is bedugult-e a füle.
-   Rózsa mami – mondtam neki egy reggel -, úgy érzem, senki nem meri megmondani,hogy meghalok.
Rám néz. Bár ő ne csinálna úgy, mint a többiek! Kérlek szépen, halld meg, amit mondok!
-          Miért kéne megmondani, amit úgyis tudsz?
Jaj, meghallotta.
-          Szerintem az emberek olyannak képzelik a kórházat, amilyen csak a mesében van. Úgy tesznek, mintha kórházba az emberek mind gyógyulni járnának. Pedig van, aki meghalni megy.
-         Igazad van, Oszkár. Szerintem az élettel kapcsolatban is tévedünk. Elfelejtjük, milyen törékeny és illanó. Úgy teszünk, mintha halhatatlanok volnánk. 

2015-01-05

Szeretet


Könnyű szeretetért szeretetet adni, 
de szeretet adni annak, ahonnan bántást, kellemetlenséget kaptunk…. 
ez a legnagyobb szeretet, 
mert, annak  van a legnagyobb szüksége a szeretet és béke erejére, 
aki másokat megbánt.