Oszkár és Rózsa mami 1.

A kórház szuper jó kis hely, tele jókedvű felnőttekkel, mindenki hangosan tereferél, van egy csomó játék, és ott vannak a rózsaszín blúzos nénik, és a mindig segítőkész haverok, mint Pörkölt, Einstein és Pufi. Szóval tuti a hely, ha rendes beteg vagy.

Csakhogy én nem vagyok rendes beteg. Érzem én jól a csontvelő átültetésem óta. Amikor Düsseldorf doktor reggelente megvizsgál, már nem ad bele apait – anyait, csalódott bennem. Csak néz, és nem szól semmit, mintha rossz fát tettem volna a tűzre. Pedig becsszóra annyira igyekeztem, olyan okos kisfiú voltam műtét közben, hagytam, hogy elaltassanak, nem kiabáltam, ha valami fájt, bevettem minden gyógyszert. Néha legszívesebben ráordítanék arra a vastag fekete szemöldökű Düsseldorf dokira, hogy talán mégiscsak ő szúrta el a műtétet. De annyira bánatosan néz, hogy elszáll tőle minden mérgem. Minél jobban mereszti rám a bánatos szemét, annál jobban furdal a lelkiismeret. Rájöttem, hogy rossz beteg vagyok, mert most majd miattam nem lehet elhinni az orvostudományról, hogy csodálatos. 

-   Te Pörkölt, engem már nem bírnak a dokik. Teljesen lelohasztom őket.

-  Ne izgulj, Tojszikám! Ezek elnyűhetetlenek. Telis-tele vannak jobbnál jobb ötletekkel. Lesz még mit operálni rajtad. Kiszámoltam, hogy nekem már legalább 6 műtétet beígértek.

-   Ihletet kapnak tőled.

-     Nagyon úgy néz ki.

-     De hát miért nem mondják meg egyszerűen, hogy meg fogok halni?

Na, erre Pörkölt is úgy tett, mint mindenki más a kórházban: megsüketült. Ha egy kórházban kiejted azt a szót, hogy „meghalni”, biztos lehetsz benne, hogy egy pillanatra megfagy a levegő, aztán gyorsan témát váltanak. Mindenkivel kipróbáltam. Csak Rózsa mami volt hátra. Tudni akartam, neki is bedugult-e a füle.

-   Rózsa mami – mondtam neki egy reggel -, úgy érzem, senki nem meri megmondani,hogy meghalok.

Rám néz. Bár ő ne csinálna úgy, mint a többiek! Kérlek szépen, halld meg, amit mondok!

-          Miért kéne megmondani, amit úgyis tudsz?

Jaj, meghallotta.

-          Szerintem az emberek olyannak képzelik a kórházat, amilyen csak a mesében van. Úgy tesznek, mintha kórházba az emberek mind gyógyulni járnának. Pedig van, aki meghalni megy.

-         Igazad van, Oszkár. Szerintem az élettel kapcsolatban is tévedünk. Elfelejtjük, milyen törékeny és illanó. Úgy teszünk, mintha halhatatlanok volnánk.