"Volt
egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes
tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen,
boldoggá teszi azt is, aki nézi.
Egy
napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól
tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme
szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték
az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva
szerette a madarat.
De
egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is
meg akar ismerni? És megijedt. Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt
érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni. És
egyedül érezte magát.
És
azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el
tőlem."
A
madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de
beleesett a csapdába, és fogoly lett.
A nő kalitkába
zárta, és egész nap nézte.
Most
már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik
azt mondták: "Neked aztán mindened megvan." De szép lassan különös
átalakuláson ment át: most, hogy teljesen övé volt a madár, és nem kellett
állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését.
Mivel
a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan
elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult. A nőt már nem is
érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán
tartsa a kalitkáját.
Egyik
nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De
nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta
boldogan repülni a felhők között.
Ha
elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idejét rabul ejtette a szívét, az éppen
a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.
A
madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan
bekopogtatott hozzá.
"Miért
jöttél" - kérdezte a halált."Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál.
"Ha
hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban
szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van
szükséged, hogy újra találkozhass vele."
(Coelho)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése