24-én Ancsa szorgoskodott a konyhában, a gyerekek vele maradtak. Mi Vikivel elmentünk elintézni pár dolgot: telefon befizetés, vásárlás...
Közben sorban érkeztek a levelek meg sms-ek, amiket nagyon szépen köszönök. :-DDD
Egy valaki volt, aki felhívott, hogy mi újság velem. Ő ezt még délután is megtette. Hálás köszönet érte. :-DDD (Feltűnő, mert általában akkor szoktak megkeresni, ha valami tennivaló van. Ő az egyetlen, (Vikin és Zsófin kívül) aki rendszeresen felhív, hogy hallja a hangom, hogy mi történik velem.)
Hazaértünk, ettünk. Érdekes élmény volt ez is. A húsleves remekül sikerült. A gyerekek ezzel jól is laktak, második fogást nem kértek. Ancsa készített valamit zúzából, sok zöldséggel, ezt Viki is kipróbálta. Nevetni fogtok, hogy én mit ettem: puha, még langyos kenyeret májkrémmel és póréhagymával. Imádom! Nem érdekelt, hogy karácsony van, mertem hagymát enni, már úgysem jön ma senki!
Aztán következett Ancsa remekműve: nem tudom ideírni az alkotás nevét, valami francia dolog. Úgy néz ki, mint egy muffin, de nem az. Belül folyik a fekete csoki. Most épp málnás fekete csoki Zsófi miatt. Ez egyszerűen mennyei! Én szeretek egy kis habot is rátenni, amit Ancsa zokon vesz, de hát ÉN így élvezem...
A gyerekek már izgultak, és indulni akartak haza. Viki varázsolt ugyanis. Vett a Vaterán pár ajándékot a srácoknak. Sajnos itt nem kaptak semmi ajándékot. Fa sincs, csak egy villanyfűzér ég a szobámban. Be voltak sózva, és indulni készültünk, mert a kocsiban volt pár dolog, haza kellett őket vinnem.
Ekkor megszólalt a csengő. Egymásra meredtünk: ki lehet az? Rögtön eszembe jutott, hogy hagymát ettem. :-D Merészség volt, mégiscsak várnom kellett volna vele késő estig?
Ki az? - kérdeztem a kaputelefonba.
Az angyalka. - jött a válasz.
Nem, nem ilyen szárnyas, hanem egy férfihang volt. Pásztáztam a fejemben, mára beszéltük volna meg a találkozást Tiborral, nem 26-ra? A gyerekek szemrehányóan néztek rám, ők már izgultak, hogy feldíszítsék végre a kis fenyőjüket otthon. Kinéztem a lépcsőházba, és láttam feljönni a két drága embert, tele hatalmas dobozokkal. Ez igazi meglepetés volt! És szerencse, mert 5 perc múlva elkerültük volna egymást.
Utólag visszagondolva nagyon bambán viselkedtem. Azt sem tudtam, hogy a bőgésen kívül mit is csináljak? Sokkolt az élmény. Érdekes, hogy ha valami baleset van, azonnal ugrom és reagálok, nem esem pánikba. De ezzel a helyzettel nem tudtam mit kezdeni. Nincs benne nagy gyakorlatom. Elfogadás, meglepetés, magánélet...
Ez a két szárnyanemlátszó angyal elképesztő mennyiségű különlegességet hozott ajándékba. Lelkemnek egy Csernus könyvet, amit nézegettem, de persze nem vettem meg. A testünknek meg olyan ínyencségeket, amiket nem engedhetnénk meg magunknak. Réka és az édesanyja házi sütije nagyjából el is fogyott éjjelre. Pár szem maradt csak mostanra, bevallom. Próbáltam eldönteni, hogy az édes, vagy a sós ízlik jobban, de nem tudtam választani, csak közben eltűntek...
Sajnos a helyzet miatt nem tudtunk leülni és örülni egymásnak. Ettől is pokoli zavarban voltam.
Hazavittem a srácokat.
Visszatérve néztem az asztalt, és rájöttem, egyszer volt hasonlóan különleges karácsonyi asztalom az életemben, 1972-ben.
Gimnazista voltam. A szüleimnek volt egy - akkor még nyugat-németnek nevezett - házaspár barátja. Anyuék feltettek Ferihegyen egy repülőre, Frankfurtban leszálltam, ott vártak Horsték, és elvittek magukhoz Kasselbe. Egy hónapot ott töltöttem náluk. (Megjegyzem akkor még a szülinapom körül kezdtünk suliba járni, január közepéig tartott a téli szünet. Így csak keveset hiányoztam a suliból, de kihasználtuk, hogy 3 évente egy hónapra lehetett nyugatra menni).
Nekik nem lehetett gyerekük, rám ontották a szeretetüket, és a pénzüket is. Hasonló méretű asztal volt a "szobámban", de egy poharat nem lehetett volna letenni, annyira tele volt pakolva mindenfélével. Pedig ez még nem a karácsony este volt. Több doboz Puzzle (akkor még itthon nem láttunk ilyen játékot), magnó, könyvek, és mérhetetlen mennyiségű nassolnivaló. Egy részéről azt sem tudtam, mi az. Olyan gyümölcsök, amiket még nem láttam, vagy csak képekről.
Megható volt az a gondoskodás, amiben részem volt azon a vakáción! Sőt, ez eltartott, amíg Horst élt. Viki kb. 2 éves volt, amikor Ő meghalt. Addig még pelenkát vagy popsikrémet sem kellett vennem, ruhákról nem is beszélve, mert rendszeresen hozta azokat kintről, vagy küldte csomagban.
Köszönöm Rékáéknak azt is, hogy eszembe juttatták Horst és Hilda emlékét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése