Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2012. január 29., vasárnap

Hargitai képek


Pénteken elindultam Székelyudvarhelyről Domokosra. Megható a sok érdeklődés,  köszönöm, jól vagyok. Eddig 4 halottja van a havazásnak, részben, mert megfagytak, részben, mert a mentő elakadt és a beteg a mentőautóban meghalt. De  az innen délebbre van, a Hargitán most járhatók az utak.


Igyekeztem lendületesen haladni, de Homoródon persze csak kiszálltam fényképezni.


Itt vastagon beborít mindent a puha hótakaró. Azért érdemes figyelni, és persze megfelelő lábbelit viselni, mert helyenként meglep egy adag jég is.
Sajnos már több embertől hallottam, hogy mióta üzemel a lovarda és a fogadó, már nem olyan az íze a víznek, mint régen.


Ez érthető is, hiszen a ház oldalában folyik a patak. A lovarda is túl közel van, és nagy a síelők forgalma szintén.


Ez van a jó kis erőhelyekkel is. Amíg csak néhányan járnak oda, lehet töltekezni, de amint ráépülnek a kereskedelmi és kiszolgáló egységek, már meg is változik a rezgések szintje. Addig békés és csendes volt, aztán zsibvásár lesz belőle. De hát ezt sokan nem értik meg. Aztán persze már nem érezhető az a hatás, ami addig volt.


Itt is meglepően nagy volt a forgalom, pedig péntek még munkanap. A parkoló is tele volt kocsikkal.


Már messziről feltűnt ez a magas jégoszlop. Nem értettem, mi ez? Úgy néz ki, hogy talán egy fenyőfára permetezik a vizet, és az fagyott meg így. Szegény fa.


A kíváncsiságomnak meg is lett az eredménye. Addig jártam körbe, míg az egyik pillanatban már rám szállt a permet, és hirtelen belepte a szemüvegemet. Azonnal rá is fagyott az üvegre, és nem láttam semmit. Cudar hideg volt, az biztos.


Ezeknek a lovaknak sem lehetett melegük. :-)


Ahogy haladtam egyre feljebb, már csak a fenyők élnek meg.


Fent a Hargitán. Itt kb. 1000 méteren vagyunk.


Letekert ablakokkal mentem, készültek sorban a képek. (280 darab lett a végén), de közben dideregtem és remegett a kezemben a fényképezőgép. A szent cél érdekében mindent, de nevettem, hogy meddig bírom még. :-) (Ma például -28 fok volt.)


Az ég hihetetlenül kék!


De hogy a hó is?! Visszatükrözi az ég kékjét. Semmi trükk nincs, ilyen. Mint a mesében.


A hab a tortán: felettem repült egy kis gép, épp leszállni készült. Ezen a fotón még a jó szeműek megtalálhatják, ha nagyban nézik.


A háttérben a Nagyhagymás hegyei. A tetejét süti a nap. Káprázatos! És tudom, percek múlva megérkezem a Szeretet Otthonába, a Béke Szigetére. Irmáéknál mindig úgy érzem, mintha haza érkeznék.