Operációm története

Nyáron növesztettem a hátamra egy "púpot". Az egész csak lencsényi volt, de mivel sérülékenynek bizonyult, értelmes volt leszedetni. Kiszemeltem egy holdfázisnak megfelelő időpontot, és ez tegnapra esett. Közben rendszeresen fújtuk a Lavyllal, és harmadára összement.

10:00

Valamiért nem működik a mobilos parkolás. Tibor jön. Itt várom az utcán, a napsütésben. Csőtörés van pár méterre. Lehet, hogy úszni fog a kocsi, mire végzek?

Szerencsére el tudták zárni a vizet. Bent majd sorba kell állni a jelentkezésnél, de nem érdekel, inkább itt várom Tibort. Nyugi, időben ideér.

Leadom a kabátom. Bejelentkezem, percek alatt kész. Második emelet 15. Felmegyünk.

Közlik, hogy itt nincs senki. Menjünk fel a másik szárnyban a 4. emeletre. Megyünk.

Itt a doktornő, akivel hetekkel ezelőtt megbeszéltem az időpontot, de nem ő fog operálni. Olyan vicces, ennek a kis lencsénél kisebb méretű vacaknak az eltávolítását operációnak nevezni.

Ülünk és várunk. Jön egy beteghordozó, és közli, hogy le kell vennem a ruhám egy öltözőben, cipő, zokni és fehérnemű marad, de minden fémet le kell tenni. Magamra kéne ölteni egy zöld köpenyfélét, nem ér össze rendesen, és megkötni sem lehet. Ebben a szerelésben megyünk le a folyosókon a második emeletre.

Tibort kértem, hogy maradjon itt. Elsüllyednék legszívesebben. Megalázó ebben a rongyos zöld rémségben, félig pucéran végigmenni a kórházon.

Egy raktárszobában várok. Kapok a cipőmre is egy kék zacskót, ilyent használok én is vendégségben. A fejemre választhatok a sapkákból, van rózsaszín, fehér, zöld, kék. A zöldnél maradok. Ücsörgés.

Nagy műtő, lélektelen. Az orvos és a személyzet arcát sem látni a maszk miatt. A nevét sem tudom pontosan. Erősködnek, hogy minden fémet le kell vennem. De hát nincs rajtam fém. De van, de nincs. A body melltartó merevítője is fém. – mondják. Persze, de én mindig kiveszem belőle. Nem viselek ilyesmit.

Hasra kell feküdnöm a műtőasztalon. Hosszú az asztal, a cipőm orrát le akarnám lógatni róla, de nem engedik, feljebb kell jönnöm. Na innentől az egyik bajom, hogy tartanom kell a cipőm orrát egyenesen, sokszor remeg a lábam. De nem félek, hanem egyszerűen nem tudom hová tenni a lábam kényelmesen. A kezeimet sem. Keskeny az ágy. Jó lenne lelógatni, vagy megfogni a fém vázat, de azt sem lehet. Végül a karjaimat a nyakam és a mellem közé próbálom tuszkolni. Na, hát ez sem kényelmes. Most már a vállam is remeg. Még mindig nincs izgalom, hanem kényelmetlenség. Többször lefertőtlenítik az egész hátam, jó hideg a vatta vagy géz. A doki felé fordítom a fejem. Kérdezem, hogy mi lesz a módszer? Mivel ezeket szövettanra viszik, nem lézer lesz, hanem hideg kés. Rendben. Nekem mindegy. Deréktól lefelé egy zöld lepedővel letakarnak. Ez rendben.

Kapok a hátamra egy lyukas kék „lepedőt”. Bár pamutból lenne, de valami műszálas rémség, amitől azonnal nincs levegőm, mert bőven leér az ágy alá. Mivel a doki szorosan odaáll az ágy mellé, már fulladozom. Arra kapok engedélyt, hogy még most elfordítsam a fejem a másik irányba. Ott sincs levegő, folyik a víz rólam. A lában és a kezem nehéz tartani. Most mindkettőt – életemben először, és remélem utoljára – feleslegesnek érzem. 15-20 perc az egész. Mondani könnyű, átélni sok.

A doki Lidocaint fecskendez be sok helyen, a hátamon. Legalábbis így érzem. Apró szúrás, a fene bánja. A kezem letehetném, az jobban izgat. A beteghordó fiatalember (csak sejtettem, hogy ő az, de később rá is kérdeztem) ajánlotta, hogy kapjak oxigént. Egy kis műanyag csövet dugtak be a kék rémség alá, és jött az orromhoz a hűs levegő. De a műtősnő leszúrta, hogy ne pazaroljon, nem kell olyan nyomás / sebesség (?), már nem emlékszem. Visszatekerte, de onnan semmit sem ért. Ez volt a pazarlás, mert értelmetlenül fogyott egy kevés. Nekem semmit sem ért, nem éreztem belőle semmit. Őt kéne aláfektetni. Szóval ott fuldokoltam, mialatt az orvos dolgozott a hátamon. 20 perc nem a világ, Tibor jutott eszembe, hogy a magas hegyekben is kevés az oxigén. De ott van tér, és nem a kilélegzett levegőt kell visszaszívni. Meg ott hideg van, itt meg a pokol melege a műszálas vacak alatt. Tehát mégis más lehet az egész. Legalább megy az idő.
Már öltögeti a hátam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármi is fájna. Csak remeg a lábam és a kezem, részben a Lidocain miatt, meg mert nem tudom elhelyezni rendesen.
Kész vagyunk. Álljak fel és vegyem vissza a zöld rongyos köpenyt. Amúgy semmit nem ér a sterilitás miatt, hiszem a fehérnemű is maradt, a cipő és a zokni, a hátizsákom is a helységben van. Meg a fél kórázon végigjöttem benne, közben százan is rátüsszenthettek volna.

A beteghordó fiatalember visszakísér a 4. emeletre. Újabb megalázó vándorlás a szakadt, rongyos, megköthetetlen zöld rémségben. Az öltözőben magamra veszem a ruháimat. Semmi recept, semmi fájdalomcsillapító ajánlás. Semmi egyéb. Pénteken 11-re kell visszajönni.
Tibor azonnal le akarja venni a kötést, és befújni a Lavyllal, de sikerül még lebeszélnem róla. majd ha elmentünk innen. :-DDDD Övé a hátam, a sebem és a teljes bizalmam.

Ebédelünk a Menzában.
Még a parkolóban átköti a sebemet. Nem fáj, VAN. Vanás van. Jó érzés a gondoskodás. Még mindig furcsa, de kezd alábbhagyni a tiltakozás. Én szoktam másokat kezelni, de most én vagyok az alany. Érdekes élmény, de azért lassan jó lesz lemondani róla. Megtapasztaltam, rendben. De nem szeretek kiszolgáltatott lenni. Hülye helyen van a seb, nem tudom magamnak rendesen ellátni.

.

Azóta hatszor fújtuk be a sebet, és káprázatosan gyorsan gyógyul. :-D Nagyon rossz "beteg" vagyok, mert képtelen vagyok visszafogni magam, teszek-veszek. Nem kímélem a heget, nem lesz könnyű összeforrnia. Ilyenkor ismeri meg az ember a testét. Nem is hiszitek, hogy az a 4 cm mennyi mindenféle mozgásban vesz részt. :-D