Szertartások

"A mai orvosoknak egy sor olyan hatásos szertartás van a birtokukban, amely alakítja az energiamezejüket, és amellyel a "doktor drog" elnevezést is kiérdemelhetik. Sajnos a legtöbbjük általában nincs tudatában ezeknek a szertartásoknak, és ennek megfelelően nem is használja ki, vagy akár el is ítélheti ezeket.

A definíció szerint a páciens "türelmes" ( a latin patiens szó "türelmeset" jelent), vagy legalábbis azzá teszik. Mindig várnia kell az orvosára, ami növeli benne a feszültséget.

Az orvos fehér szertartási ruhába öltözik, amivel a mindentudó gyógyító benyomását kelti - a pápa és a keleti guruk is fehérbe öltöznek. Beszédét érthetetlen kifejezésekkel tarkítja, ami csak a többi "beavatott" számára teszi lehetővé, hogy kövessék a szavait. Különleges és titokzatos tárgyakat helyez a páciens testére. Elődeivel, a sámánokkal ellentétben nem tollakat és kristályokat használ, hanem sztetoszkópot, ultrahang - készüléket és elektródákat, és ahelyett, hogy a belső hangjaira vagy a szívére hallgatna, bélzajokat, szívhangokat és hasonló zörejeket figyel.



Ha mindez nem elég, különleges szertartásokat alkalmaz, és egy hosszú csőbe tolja a pácienst, hogy még inkább képben legyen, és a legapróbb csontig vagy akár még ennél is részletesebben átlássa a beteget.

A páciens meghallgatja a diagnózist, amit általában nem nagyon ért, majd ezután egy kis, legtöbbször olvashatatlan okirattal a másik fehérbe öltözött félistenhez küldik.

Ez a félisten a recept ellenében kiadja neki a gyógyszerét. Ha megpróbálja elolvasni a mellékelt leírást, újra szembesülnie kell azzal, hogy nem érti a fehér köpenyesek varázslatát.  Ennek ellenére reménykedik, és a remény kapcsolatba hozza őt a saját magáról alkotott egészséges képekkel.

Ha a felírt gyógyszer nem gátolja meg a folyamatot, a képeknek köszönhetően újra egészséges lesz. Ha egy kevésbé maradi, valódi orvoshoz kerül, aki kapcsolatba lép páciense belső képeivel, még gyorsabban gyógyul.



A kórházakban még több szertartással találkozhatunk. a páciens itt már az épületbe belépve feladja szervezete felett gyakorolt önrendelkezési jogát. A viziteknél ágyban fekszik, a fehér félisten pedig "föntről" közli vele a tanácsát, amelytől az élete függ.

A beteg csak ritkán viselhet normális ruhát, hálóingében és köntösében ugyanis bárki láthatja róla, hogy csak egy beteg. Hiába tud járni, hordágyon viszik át a röntgenre, nehogy belenézzen az aktáiba - ez sohasem történhet meg. A vizitet udvariasan ki kell várnia, és legfeljebb csak a végén tehet fel néhány rövid kérdést, de sohasem lehet más a véleménye, mint az orvosának. azt kell tennie, ami a legjobb neki, és hogy mi neki a legjobb, azt csak a fehérbe öltözött istenek tudhatják - közlik is vele a maguk módján.

Egy páciens ezt kérdezte tőlem:

- Ön természetgyógyász?

- Nem, miből gondolja? - kérdeztem vissza.

- Abból, hogy olyan sok időt szánt rám, és a végén mégsem írt fel egyetlen gyógyszert sem.

A bíróságok sem képzelhetők el rituálék nélkül. Felnőtt emberek Justitia istennő nyomdokába lépve, női ruhába bújnak - nem egy farsangi bál miatt -, sőt néha még  olyan parókát is felvesznek, amelyik biztosan nem ebben az évszázadban készült - az alkalmazott jogszabályokról nem is beszélve.

.

Kevés olyan területe van tehát a társadalomnak és az életnek, amelyet ne hatnának át azok a szertartások, amelyek erejüket a mögöttük álló mezőkből nyerik.

A kérdés, hogy miért pont úgy végeznek el egy szertartást, és nem másképp, lényegtelen, hiszen ebben az esetben szó sincs kauzalitásról. Egy racionálisan gondolkodó embert nem elégítene ki az a válasz, hogy "mert mindig is így csinálták". Pedig a mező éppen ennek köszönheti az erejét.

A hosszú időn át történő folyamatos ismétlés lehetővé teszi a mezők stabilizálódását. Ebből az következik, hogy a szertartások megváltoztatása gyengíti a mögöttük álló mezők rezonanciáját és az egész tevékenység erejét. A szertartások abból élnek, hogy mindig változatlanul végzik el őket. Ez olyan mértékben rögzíti őket a valóságban, amit a természettudományok még nem képesek megmagyarázni, a morfogenetikus mezők elméletével azonban jól körülírható. A valóságban való rögzülésről azt is tudjuk, hogy szoros közelségben van a szertartásban résztvevők közös tudati mezejével."

(Ruediger Dahlke: A sors törvényei - ő maga is orvos :-) )

Hiába, imádom ezt a  könyvet!