Alef - Ica

"Ezt már régről ismerem. Amikor nem voltam hajlandó követni az utam,, mindig történt valami nehezen elviselhető az életemben. E pillanatban pontosan ettől félek a legjobban: a tragédiától. A tragédia gyökeres változás az életünkben, amely mindig ugyanahhoz a fogalomhoz kötődik: a veszteséghez. Amikor valamilyen veszteség ér bennünket, hiába próbáljuk visszaállítani azt, ami már elmúlt. Jobban tesszük, ha kihasználjuk az így keletkező hatalmaas űrt, és megtöltjük valami újjal. Elméletileg  minden veszteség a javunkat szolgálja. Gyakorlatilagi ilyenkor szoktuk megkérdőjelezni Isten létezését, és magunkban azt kérdezni: ezt érdemlem?

Uram, kímélj meg a tragédiától, és követni fogom a jeleidet.

Alighogy eszembe jutott ez a gondolat, mellettem becsap egy villám, és felragyog az ég.

Már megint: félelem és reszketés. Egy jel. Miközben épp arról győzködöm magam, hogy mindig a legjobbbat adom magamból, a természet homlokegyenest az ellenkezőjét állítja: aki valóban elkötelezi magát az életnek, az soha nem áll meg. Ég és föld ebben a pillanatban összecsap egy viharban, amely ha elmúlik, tisztább levegőt és termékenyebb talajt hagy maga után - de addig házakat dönt romba, százéves fákat csavar ki, idilli helyeket áraszt el."

( Coelho)

Ezt olvastam reggel, mielőtt lementem Ica temetésére hétfőn. Alig hagytam el Budapestet, máris esett a hó.

A ravatalozóból elkísértük utolsó útjára. De mit, kit? Mihez képest utolsó? Minek is van vége? Viszont most szép volt a temető, nem volt a nagy tarkaság, mindent beborított a puha fehér hó.

Igyekeztem a pap szövege helyett másra figyelni. Néztem a jól ismert sírköveket, és arra gondoltam, Icával jártunk már itt hidegben is, kánikulában is. 7 éve rendszeresen hoztam ide, a férje sírjához. Mennyit nevettünk ezeken a túrákon! Igyekeztem felvidítani, és ez legtöbbször sikerült is. Többé már nem jövök ide. A temetőben semmi sincs. Az ember nem kutya, hogy őrizze a csontjait, hamvait. (Előbb keresi meg a kedvenc helyeit, vagy ahol elvégezetlen dolgot hagyott maga után.)  

Bárhol és bármikor lehet bárki Felsőbb Énjével kommunikálni. Minden temetés megerősít abban, hogy én szétszóratom a Dunába a hamumat. A szélbe tetettetem magam. :-)

Ha minden levetett testnek márvány emlékművet emelünk, lassan nem marad hely az életnek. Nem akarom, hogy egy kőhöz járjanak a gyermekeim, unokáim, bárki. Már sok - sok éve elvből sem megyek halottak napján a temetőbe. Nekem ez csak formális viselkedés, mit szólnak a többiek... inkább ma is élénken él bennem a sok emlék a szüleimmel kapcsolatban, és mesélek róluk másoknak is. Az én szememben ez többet ér, mint egy előírt állami ünnepnapon egy "kötelező" látogatás a temetőben.

Ha rám fognak gondolni, meg fogom érezni, odaát is. Igyekszem vissza, és nem akarok kötődni ehhez az ÉN TUDAThoz. Annyi volt már, és még annyi lesz...

Ami nagyon kedves volt: a veje készített egy összeállítást Ica fotóiból. A pici lány korától az utolsó időkig. Megható volt látni egy lélek útját, az átélt 73 évet.

Drága Ica! Bennem így maradsz meg, a kora reggeli lecsókkal, a tapintatoddal, odafigyeléseddel, szereteteddel.

A sok temetői - járat ürügy volt a családlátogatásokra, a vidám beszélgetésekre, nagy utazásokra. Jártunk Szerepen, Püspökladányban, Kecskeméten, Kiskunfélegyházán, Jászszentlászlón, Balatonkenesén... Köszönöm ezt a 7 évet Neked! Köszönöm, hogy megosztottad velem az életed eseményeit, beengedtél a lelkedbe, hogy ismerhettelek, ahogy talán senki más. Szeretlek! Mindig! Ez nem változik, van tested vagy sem.