Tegnap reggel indulnom kellett Domokosról Marosvásárhelyre. A Bara házat elhagyni mindig nehéz, nagyon szeretem őket, és a béke szigete számomra. Az udvarról még csak kijutottam, de a jégen elakadt a kocsi, és homokot kellett a gumik köré szórni. Nem akartam indulni. Aztán úgy voltam vele, nincs mese, és végre engedett a jég is.
Itt elvileg csak végony réteg fedte az utat, viszont ez jég volt a javából. Lassan haladtam.
Bucin. Mint a mesében...
Sajnos Ti nem látjátok a távoli tájat, ott lent. Ez egy éles kanyarban van, nem lehet a közelben sem leparkolni, hogy jobb képet készítsek.
Hóból nincs hiány. Szikrázik a milliónyi apró hópihe. És nincs két egyforma! :-)
Az "én patakom", ahol mindig kiszállok. Jéggé fagyott a hó.
Ez a csend! Minden hónapan más az arca ennek a helynek is. Imádom a változatosságát!
Na, és itt a "helyszíne" az első kalandomnak. Mindig benzinkútnál intézem az ügyeimet, de a hidegben úgy éreztem, itt megoldom. Jócskán besétáltam az úton. Gondoltam a fák tövében jobb lesz. A következő lépésnél derékig álltam a hóban. Meglepett, na. :-) Ahogy próbáltam kijönni, csak mélyebbre süllyedtem. Persze egy szál pulcsi volt rajtam. Okos. De pár percre nem vesz az ember kabátot. Szerencsére a kocsi kulcsát zsebre tettem és be is húztam a cipzárat. Az biztonságban volt. A nyakamban lógott a fényképezőgép. Riadtan töröltem le, és a pulcsi alá dugtam. (Szerencsére nem romlott el.)
De kijönni nem tudtam az árokból. Fogságba kerültem, már másodszor. Mit is tanultam? A lehető legnagyobb felületet kell képezni. A jeges hóban ez nem vicces, de rá kellett feküdnöm, és nagy nehezen kiszabadultam. Mellig csupa jeges hó borított. A reszketés finom kifejezés.
Azonnal előkaptam a fényképezőgépet, és megnyugodtam, működik.
Beültem a kocsiba és maximumra tettem a fűtést, lábtól. Egy perc múlva éreztem, hogy rémesen szúr valami. Bogáncs? Ilyenkor? Jég volt, ami a cipőmben állt. Lassan kiolvadtam, és kezdett megszáradni a ruhám is. Rég nevettem ennyit magamon. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése