"Szokásaink jelentik az elsődleges akadályokat, amelyek falat építenek közénk és vágyunk valódi egyesítésének elérése közé. Ide tartoznak fizikai, érzelmi és lelki szokásaink is. A szokásokból hiányzik a tudatosság, és amikor ezek alapján cselekszünk, nem vagyunk többek, mint előre programozott robotok, nem pedig szabad akaratú lények.
Gyakran egy életen át ismétlődnek a szokások.
A félelmünk tart vissza attól, hogy igazán éljünk."
Igazat adok az írónak. Talán ezért van, hogy még a reggeli szertartásom menetét is gyakran váltogatom, a szövege meg szinte naponta változik. Mindig az ITT és MOST-nak megfelelően. :-)
Az élet bármely területére vonatkozik: a rutinból végzett tevékenység veszélyes. A gyógyításban is, mert nem figyelünk az apró részletekre, de a tanításban is, nem figyelünk arra, mit tud a tanuló, de a szerelésben is, a főzésben is, bármit is cselekszünk. Az éber tudatosság a jelenben tart, és akkor látunk minden apró részletet, amitől a MOST más, mint az előző eset. Merthogy nincs 2 egyforma eset. Az élet teljesen azonosan sosem ismétli önmagát. Mindig van egy pici változás. És épp az benne a lényeg!
Will Parfitt ajánl egy gyakorlatot, ezt leírom ide:
Lazítsunk és összpontosítsunk!
Gondoljunk mindazokra a dolgokra, amelyeket NEM saját vágyunkként tapasztalunk meg (például, amiket a társadalom tetet velünk, vagy valami elvont okból vagy szokásból teszünk, netán más emberek hatására cselekszünk, olyan dolgok, amelyekről gyerekkorunkban mondták, hogy tennünk kell, és így tovább.) Írjunk listát ezekről.
Képzeljük el ezeket falként, amely elválaszt valódi önmagunktól.
Képzeljük el, hogy ezeket a téglákat egyenként a kezünkbe vesszük, és azt mondjuk: " Azt kívánom, hogy..." bármi legyen is az. Ha például egy tégla azt mondja, hogy minden este fogat kell mosnunk, miközben fölvesszük, azt mondjuk: "Azt kívánom, hogy minden este fogat mossak."
Azokat a téglákat, amelyek használatát a jelen pillanatban helyesnek érezzük, tegyük a földre magunk mellé. Amelyek használata nem tűnik helyénvalónak, azokat hajítsuk el messzire, és lássuk, ahogy eltűnnek a fényben.
Lépjünk előre, oda, ahol az előbb még téglafal volt, és legyünk tisztában azzal, hogy valódi énünk felé haladunk.
Végül forduljunk meg, és nézzünk a téglahalomra, amelyről úgy döntöttünk, hogy egyelőre megtartjuk. Fejlődésünk és inkarnációnk jelen stádiumában ezek a téglák megfelelőek számunkra.
Mondjuk ezt nekik: "Sajátomként fogadlak el és megáldalak benneteket, amiért segítetek nekem megnyilvánulni."
Nyissuk ki a szemünket, szánjunk időt arra, hogy tudatunk visszatérjen a szobába, aztán írjuk le a naplónkba az élményt.
Én számtalan téglát messze eldobtam már:
- a hamis karácsonyt, (Jézus tavasszal született + engem nem kell figyelmeztetni egy kötelező ünneppel a szeretetre, van erre még 363 más nap is az évben + ilyenkor van a legtöbb magányos öngyilkos, stb. Erről már írtam régebben.)
- a sírba temetést (engem szélbe kell majd szórni, nem állítok márvány emlékművet minden régi levetett "ruhámnak")
- húsvéti böjtöt (csinálom akkor, és olyan formában, amikor és ahogy a kedvem tartja)
- sírig tartó házasságot (csak addig maradjak valakivel, amíg mindkét félnek jó és fejlődnek a kapcsolatban, nem a sírba üldözik egymást)
- halottak napján temetőbe menni (Ott nincs semmi. Az ember nem kutya, hogy őrizze a csontjait. BÁRHOL és BÁRMIKOR lehet a Felsőbb Énnel kommunikálni. Vagy a SZÍVEMBEN maradt az illető, vagy képmutatás az egész.)
- mit szólnak a többiek? Ezt dobtam a legmesszebbre. :-) Tudom, mit miért teszek tudatosan. Ha valaki ezt még nem látja, vagy nem ért velem egyet, nem érdekel. Azért vagyok én Én, és nem az Ő klónozott mása.
Sorolhatnám még holnapig a listát. Élvezem. :-)
A gyakorlat Will Parfitt: Lépj túl a korlátaidon! című könyvéből van. - Édesvíz kiadó)
Tetszett ez a téglás dolog, ki fogom próbálni.
VálaszTörlésA "hamis karácsonnyal" viszont csak részben értek egyet. Abban igazat adok, hogy nem kell figyelmeztetni a szeretere és hogy nem csak ekkor legyen központi téma. De az IGAZI (számomra igazi, lehet hogy mindenkinek mást jelent) KARÁCSONYT nagyon is szeretem. És itt nem elsősorban a drágábbnál drágább ajándékokra gondolok. Szeretem, ahogy közösen felrakjuk a fát (elviekben ezt is bármikor megtehetnénk, de egyrész kicsit furán nézne ki, másrészt ha sokszor ismétlődne elveszik a varázsa), többek között azokkal a dízsekkel, amelyeket már megfogni is áhitattal szoktam, mert tudom, hogy ezek még a nagyanyám karácsonyfáin is ott díszelegtek. Kicsik, kopottak, de többre becsülöm mint három doboz újat. Ez egy különleges tipikusan karácsonyi érzés. Imádom, hogy közben átjárják a lakásunkat a konyhából beáramló, kifejezetten karácsonyi illatok, majd szenteste a közös éneklést (mert mi ilyet is szoktunk - általában a "Menyből az angyal"-t) és még sorolhatnám... Ezt a téglát mindenképpen meg fogom tartani :-)
Megértem, amit írsz.
VálaszTörlésAzért hamis, mert elvileg Jézus születését ünnepelnénk, ami nem ilyenkor van. Ez történelmi tény. Csak a "pogány" téli napforduló ünnepét kellett átnevezni.
A 22 éves praxisomban tapasztalom: nagyon sok ember él egyedül. Más napokon remekül elvannak, de ilyenkor bárhová kapcsol a tévében, családi filmeket lát csak, és jobban szembesül a saját magányával. Nekem ilyenkor ég a telefonom,és tartom bennük a lelket.
Azt is látom, hogy egész évben nem figyelnek egymásra, de most illemből összejönnek, félholtra zabálják magukat, és aztán napokig szenvednek ettől.
Azt sem értem, hogy miért kell a rengeteg fenyőfát pár napért kivágni? Már 24-én délután az el nem adott fák is halomban állnak a szemétben.
De természetesen MINDENKI maga dönti el, melyik téglát dobja el, és melyiket tartja meg. :-)
Van egy jó mondás: a Teremtő annyi szempáron át szemléli az általa Teremtett világot, ahányan vagyunk.
A díszeket és az illatokat én is szerettem. :-)