Második napom Őszentségével

A második nap délelőttje különlegesen fontos volt. Őszentsége a Dalai Láma Avalokitesvara / Csenrézi - a szeretet aspektus - megtestesítője. És most Csenrézi Beavatást adott. Mivel úgy tudom, csak Budapestre jött most Európába ezt megadni, már több mint egy hónapja nem lehetett vasárnapra jegyet kapni. Mi Katival szerencsére időben észbe kaptunk, de egy számomra fontos személynek már csak szombatra kaptam jegyet 6 hete.

Tépelődtem, mi legyen. Ez a Beavatás talán soha vissza nem térő alkalom, hiszen ha 10 évenként jár erre Őszentsége, kérdés, hogy ebben a testben látjuk-e még. (Remélem.)

Viszont az illetőnek MOST nagyobb szüksége van a rezgéseinek emelésére, mint nekem. Úgy fogtam fel, mint egy tonglent. Én felajánlom a jegyem, aztán ha nekem is bent kell lenni, valahogy bejutok én is.

Nem kis küzdelembe került, hogy elfogadja. :-D Nagyon hálás vagyok neki, mert ezáltal rengeteg tanítást kaptam. :-DDDDDDDDD

Sorolom:

Ő bement, én kint maradtam. Fura érzés "kintlévőnek", "kirekesztettnek" lenni. Nem sokszor lehetett benne részem. Sőt, filmesként épp az ellenkezőjét tapasztaltam mindig.

Valakinek át kellett adnom egy sprayt, ő is bent volt, és a kordon másik oldalán állva intéztük az ügyet. Figyeltem magam.

Sokan voltak, akik kis papírral a kezükben jelezték, hogy jegyet vennének. Párukkal beszédbe is elegyedtem. Ez viszont összetartozás élmény volt. :-D

Két drága tanítványom is megérkezett. Nekik persze volt jegyük. Újabb fura érzés. De ölembe vettem Rékát, több okból is. A legfontosabb, hogy imádom! Hatalmas lélek lakozik ebben a parányi kislányban. Örömmel öleltem magamhoz. Közben kezeltem is reikivel. Ráadásul az édesanyja már várja a kistesót, így jobb volt, hogy nem ő ácsorgott vele az esőben. A kordonnál adtam csak vissza. Újabb kintmaradás élmény.

A biztonsági őrök elképesztően bunkón viselkedtek. Mikor már bent elkezdődött a rendezvény, odamentünk egy hölggyel, hogy lesz esetleg állóhely? Minősíthetetlen flegmasággal zavartak el.

Ezek után egyikük odajött a pénztárhoz - sokan várták, hogy az át nem vett jegyekből hátha jut nekik - és közölte, hogy teltház van, nem lesz jegy.

Erre sokan keserűen távoztak 2 órai ázás után. Voltak megjegyzések, hogy bezzeg kiknek jutott jegy, akik nem is tudják, mire mennek be vihogva, ezeket próbáltam megnyugtatni. Lassan kezdtem magam szentté avatni, már - már úgy véltem, akár a vizenjárás is menne.

Gondoltam, még ezt a képet elkészítem a bloghoz, aztán beülök az aluljáróban lévő teázóba, és ott várom ki a szünetet. Erre érkezett egy újabb őr azzal a hírrel, hogy mindenki kap jegyet. Elmondhatatlan volt az öröm. De azért a biztonságiak tovább is hozták a formájukat. Egyesével álljunk sorba,addig nem nyitnak ablakot. Házaspár sem állhatott egymás mellett. Vagy 10 percig szórakoztak velünk. Mindenki csak 1 darab jegyet vehet. Hiába mondta valaki, hogy ott van tolókocsiban a testvére, ő sem kaphatott kettőt, tolja ide. Egyesekben kezdett lincshangulat alakulni. A lényeg, hogy mindenki bejutott. Megjegyzem, még így is maradt kb. 50 szabad ülőhely.

Szóval a jótéteményem elnyerte jutalmát, bejutottam hát én is. De ekkor az egóm már az egekben lehetett. Igyekeztem megtalálni a kis társaságomat, mit nekem 10 ezer ember?! Lebegtem a föld felett. Sikerrel is jártam, de körbe kellett menni a lelátón, és onnan lejönni. Még ezzel sem volt gondom, viszont a szürke, elég meredek lépcsősor utolsó foka már kékre van festve, mint a talaj. Na, mit mondjak, az elefánt a porcelánboltban esetét előadtam. A hatalmas hátizsákommal együtt egy oltárit zuhantam. Az egekből a földre, vissza a fizikai síkra. Sikerült megdöbbenteni egy kisebb tömeget. Na, egyszerre süllyedtem volna a Föld túlsó feléig és közben vihogtam a saját hülyeségemen és egómon. Azonnal tudtam, hogy jogos a tanítás.
A bal bokám magam alá fordult, a jobb térdem is bevertem, a bal kezemen az egyik köröm felébe tört (Plútó) és később rájöttem, hogy a jobb karom és vállam is érzékeny. Egy zuhanással ennyi mindent bezsebelni?! :-DDDD
Hogy ne legyen vége a tanításnak, az én Szárnyatlan Angyalom felugrott, felsegített. Én inkább már beleolvadtam volna a lépcsőbe, de ő homlok - tarkó tartást adott. Vérzett a körmöm, elővettem a pumpás csodát, kivette a kezemből és befújta, reikizte. Aztán később leragasztotta. Úgy éreztem, akasztják a hóhért. Mindig én kezelek másokat. Különös élmény volt ez. Később törtem a fejem, és 1976-ig kellett egy hasonló emlékig visszamennem. Lehetett gyakorolni az elfogadást is.
Azon is vidultam, hogy már jeleztem, NEM AKAROM MAGAMON KIPRÓBÁLNI A LAVYL ÖSSZES FELHASZNÁLHATÓSÁGÁT. De úgy tűnik, ez nem hatott meg senkit. A körmöm fájdalma pár pillanat múlva megszűnt. A bokámat sajnos csak éjjel tudtam befújni, mert csak éjjel 2-kor vetkőztem le. Sajnálom, mert sokkal jobb lett. Most már tudom, ki kellett volna menni a mosdóba és befújni azt is még akkor, azonnal.
.
Ezek után megkaptuk a Beavatást mindannyian. Én is, bent, akkor.
HÁLA ÉS KÖSZÖNET, még a zuhanásért is. Hogy egy perecelésből mennyit lehet tanulni! És milyen jó, ha az ember tud magán is nevetni! Őszentsége is többször megtette a nap folyamán.