Temetői járat

Tegnap a szakadó esőben Icáékat levittem

Kecskemétre és Kiskunfélegyházára, a temetőkbe.

A nagy szürkeségben vidám színfolt volt a tarka ernyőm Ica felett.

Én az ázást választottam / élveztem.

Mire visszaértünk a Kispesti temetőbe,

már ragyogott a Nap és fényesen kéklett az ég.

Ezt a sárga fát le kellett fotóznom, annyira gyönyörű!

Alatta állva kinézni a kék égre....

Ha már itt jártunk,

vittem virágot a szüleim és nagyszüleim sírjára is.
.

Minek jár az ember temetőbe? Azért, hogy mit szólnak mások?

Mert itt nincs senki.

A föld alatt a koporsóban mi van? Lebomlott anyag. A puha részek hamarabb bomlanak le, a csont kicsit lassabban. De ennek semmi köze a belőle távozott lélekhez.

A lélekhez otthon a konyhában is lehet szólni, vagy egy olyan helyen, ahol jól éreztük magunkat vele.

A halottainkat a szívünkben, az emlékeinkben, a reagálásainkban, szokásainkban, szemléletünkben hordozzuk.

Ehhez nem kell elzarándokolni a maradék csontokhoz.

Bárhol és bármikor emlékezhetünk a szeretteinkre, szólhatunk hozzájuk.

Valaki azt mondta, ez tiszteletadás.

A tisztelet egy érzés, ami bennem van, nem látható. Ha láthatóvá teszem egy csokor virággal, akkor megint ott tartunk, hogy MÁSOK látják a tiszteletemet. A halott nem látja a csokrot, viszont látja a gondolataimat és érzéseimet. Visszaértem oda, hogy színház az egész. Szerep mások felé.

Értelmetlen tradíció.

Ráadásul, ha minden "levetett ruhának" (testnek) minden életünkben egy márvány emlékművet állítunk, lassan nem marad hely az élőknek.

Sok éve már, hogy elhatároztam - mikor megláttam, mennyi életem volt már - engem majd szét kell szórni a levegőben, beleszórni a Dunába, mondjuk Szentendrénél. Ott szerettem lenni, sok kedves emlék fűz hozzá.

Aztán, ha eszébe jutok majd valakinek valamikor, akkor úgyis rám gondol. Gyújtson bárhol értem egy szál gyertyát, mécsest, füstölőt, azzal többre megyek odaát.
De muszájból, szokásból, illedelemből ne jöjjön senki a maradék csontjaimhoz.