Megkérdeztem, nincs kedvünk kocsikázni? Emesének felcsillant a szeme, Ferkóé nem. De én már nem haboztam, mikor a hölgy is rákérdezett. Égi jelnek véltem. Az is volt, mint kiderült. Körülnéztünk, miközben felszereltek egy kocsit nekünk és pár kedves, mosolygós német turistának. A szekeret párnákkal kibélelték, de mint később kiderült, erre szükség is volt. A szél fújt, szerencsére, mert megtisztította az eget. Míg Pesten esett az eső, mi ragyogó napsütésben élveztük a kirándulást. 
Én a lovas mögé ültem, Emese szemben velem, mellette Ferkó és aztán a németek. Elindultunk gyanútlanul az egy órás sétakocsikázásra.
Nekem emlékem csak a ló hátán ülve van. Tudom, hogy kicsi koromban ültem lovas hintón, Gödöllőn volt a filmgyárnak egy állat telepe. Ott használták szállításra. De a szag – élményre nem emlékszem. Itt a lovak folyamatosan szeleltek. Néha könnyfakasztó élményben részesültünk. Viszont hihetetlenül sokat nevettünk ezen is.
Az egy órás program része a Kecske - farm megtekintése. (Erről külön írok.)
Na, és ami ezután következett! A lovász vette a lapot! Élvezte a lelkesedésünket, átvezetett egy erdőn is. Az ágak csapkodtak mindkét oldalról minket. Emesének és nekem is azonnal jöttek a reinkarnációs emlékek, milyen is fák között lovagolni! A kocsis nevetve mondta, hogy huncut a ló. Ő elfér az ágak alatt, de a lovast már megcsapják az ágak… Hogy tökéletes legyen a regressziós élmény, jött két lovas is velünk szemben. Tudom, ezekért a régi emlékekért kellett felülni erre a szekérre. A rázkódás, a tempó is ismerős érzés volt. Lovaglós és szekéren utazós emlékképek sora merült fel a múltból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése