Az út, a rét....

Az út, a rét, a vétség, és a kétség
- Bíz nem a mindent felölelő sötétség.

Mit tegyek, ha semmi sem segít,
És a kétség mélyre repít...
Azt mondják a szeretet az elfogadás maga,
Miért van ennek mégis fura szaga?
Elfogadni, s meghalni benne?
Az élet valóban csak ennyi lenne?
Hol van a nyugalom, mit oly sokan keresünk?
Az édes sugallat, mi mind, oly sokszor feledünk?
Álom és ébrenlét közt, vajh mi lészen?
- Ezeknek tudását, bíz, nem kapod készen.

Kapkodó lélegzet,
Csak zűrök közt létezhet...
Boldog perceket benne, bíz nehezen nyersz,
Itt találj nyugalmat, hogyha mersz.
S élni tudsz-e, ismered-e módját,
Hogyan törd fel, a lét igazi kódját.
Vagy más a szeretet nyitja?
Hiszed, vagy sem, a szeretet nem kalitka.
Befogadni kell, s látni,
A világosság felé szállni.
Mély lélegzet, mély sóhaj
E cselekedet csodás óhaj.
Vele a nyugalmat meglelheted magadban,
Mely ott lehet minden szavadban.

Rohanó világ,
Nézd milyen szilárd.
Lassítani mersz-e, mond,
Látod nem, pedig ez gond.
Sötétben keresel, és a fájdalom rád talál,
Ez már nem más, mint maga a halál.
E szó is veszélyt rejt számodra,
Félsz, hogy zárt találsz majd, minden álmodra.
Az ismeretlen, s beteljesületlenség, számodra maga a kétség,
Meg nem szűnni akaró, örök vétség.
Ha saját mulandóságoddal nem kéne szembe nézni,
Mond, tudnál-e egyáltalán örökkön örökké élni?
Hogy tudnád értékelni a jót, és a szépet,
Ha annak fogalmát még csak nem is érted...

Cipeled a múltad, s viszed a jövőd,
Miközben épp, a jelened szövőd.
De mond, e terheket le, miért ne tehetnéd,
Hisz az életet így, még könnyebben vehetnéd.
Megváltás, feloldás, kérded vajh, nyerhető?
Vagy bűnöddel önmagad, örökkön verhető?
Nyújtsd ki karod bátran, és fogadd el a kezet,
Mert az igaz szeretet bíz, a kegyelemhez vezet.
Ha a tanulságod megleled,
Tiéd lesz a világból a szeretet…
A szeretet, mely mindenből árad,
Amitől minden könny felszárad…

De vaj, mi a szeretet maga,
S kinek, erre mi a szava?
Birtokolni, vágyni,
Vagy a világot együtt járni?
A szeretet, ha bizony szava volna,
Talán bizony így szólna:
A szabadság rejtekén,
rejlek én...

Tudod-e, miért sötét-e, ennyire e kor,
S hogy véred minden eleme ennyire miért is forr.
A sötétség világát éljük,
S a bennünk lévő bűnöket féljük.
De, ha mindig csak futsz,
Önmagad rejtekébe egykönnyen, el nem jutsz.
Nézzünk szembe, hogy lássunk,
Az igazság lépcsején egyre feljebb másszunk.
Kárba semmi sosem vész,
Bármit csinálsz, bárhová mész,
Mert mindig az úton lépsz,
Akármi mást is vélsz...
Kell a sötétség kora,
Hogy a fény felé léphessünk tova...

Metog