Csát Miki elment a telihold szárnyán

1944.12.25. - 2011.09.10.

Miki haldoklása volt, ami a nagyobb elengedési gyakorlatom volt. Nem írhattam eddig róla, mert a gyerekei nem akarták, hogy ilyen állapotban lássák a régi munkatársak, barátok.

Tehetetlenül kellett végignéznem a leépülését. Számtalan embernek tudtam már segíteni gyógyulni is, és átmenni is, de ő csak a kemoterápiában és a sugárkezelésben, meg a műtétben bízott. Az alternatív módszereket elutasította. Szívszorító volt látni az állapotát, a kiszolgáltatottságát. Az én örökmozgó és vicces Mikim eltűnt a végére. Még az utolsó napokban próbált énekelni és humorizálni, de a hangerő és  az egész helyzet inkább könnyeket csalt az ember szemébe. Időnként eltűntünk egyet sírni, aztán megmostuk az arcunkat és visszamentünk vigyorogva.

Minden nap távban sokat dolgoztam azon, hogy a lehető leggyorsabban és legkönnyebben átjusson. A morfium nem segítette a helyzetet.

Elnéztem ezt a képet. Amikor a Leonrdo utcai lakásban készítettem ezt a fotót, nem gondoltam volna, hogy ez a csöppség az utolsó hónapban szinte el sem fog mozdulni az apja mellől, és ápolni fogja, tisztába teszi, eteti, fürdeti majd. Megfordultak a szerepek a végén.

Szerettem ezt az ember, minden tulajdonságával együtt. Becsültem, hogy nem tett különbséget Viki és Ancsa között. Sajnos következetes szülőnek nem volt alkalmas, mindig elvigyorogta a fegyelmezést. :-) A számonkérést rám hagyta.

Fénykorában mindig megnevettetett mindenkit. Bármilyen marhaságot is csinált, nem lehetett haragudni rá.

Bár régen elváltunk, mégis része maradt az életemnek. Állandóan tartottuk a kapcsolatot, még akkor is, Mikor Ancsa 3 évig külföldön dolgozott. Hetente legalább egyszer találkoztunk.

Ha bármi sérelem érte, mindig hozzám fordult, és átbeszéltük a dolgokat.

Egy ideje már nem tudott feljönni a 4. emeletre, sokszor én jöttem le a ház elé, de az 50. születésnapi meglepetés partimra felcipelte magát. .-)

Az utolsó hónap torokszorító képeit meghagyom magunknak. Maradjon Miki nektek ilyennek az emlékezetetekben.

Pénteken le kellett utaznom vidékre, és éreztem, hogy ezen a hétvégén megy el. Sajnáltam Ancsát egyedül hagyni Pesten, mert Viki is elutazott. Katival útközben beszéltünk is erről.

Szombaton késő este indultunk haza. Teljesen érthetetlen módon egyszer csak indexeltem és kiálltam egy kútnál. Kati nem értette, miért állunk meg. Én sem, aztán rávágtam, hogy előveszem a Lavylt, hogy még befújhassa a lábát. (Ez marhaság volt, mert a házuk előtt is megtehette volna.)

Előtte és utána is úgy éreztem, mintha valami csiklandozná a nyakan. Pókra gyanakodtam. Számtalanszor odakaptam, de Kati is megerősítette, sehol egy pók. Később átható füstölő illat terjengett a kocsiban.

Ancsa hívott, és mondta, hogy Miki most ment el. Akkor, mikor félreálltam a kocsival. Ő volt hát a csiklandozás, a szokásos humorával. Döbbenten néztünk egymásra Katival. Elköszönt.

Ég Veled! Mindig közöttünk maradsz! A humorodra mindig emlékezni fogunk. Szeretünk. De ezt úgyis tudod... találkozunk egy másik testben.