El kell adnom a lakásom

Elérkezett a nem várt pillanat, kénytelen vagyok eladni a lakásom. Engem is elért a hullám: elengedési gyakorlat.

1985 óta laktam itt a Bánya utcában. Nem a falak fognak hiányozni, hanem az a rezgés, ami az elmúlt 20 évben kialakult ebben a kis panel kuckóban. Ki mindenki fordult meg itt tanfolyamot vagy előadást tartva: Laár András, Kisfaludy György... Nem is beszélve a tanítványokról, akik felkerestek ez évek során! Sokan valamilyen tünettel küzdve kerültek ide, sokan tanulni akartak.

Ha ez az asztal mesélni tudna! :-D

Az erkély egy csendes térre néz,

hajnaltól csivitelnek a madarak a hatalmas jegenyéken.

A nagyobbik, erkélyes szoba 21 nm.

Elfért a nem kicsi oltáram is.

Eredetileg 2,5 szobás volt a lakás,

de kivettük az Alba falat, ahogy sok más szomszédunk is tette.

Így legalább két normális méretű szobánk lett.

A hajnali első napsugarak bevilágítják ezt a szobát.

Az erkélyest délelőttől naplementéig világítja a nap.

Szerettem itt élni, mert csendes, kellemes hely,

annak ellenére, hogy lakótelep.

A fák már nagyra nőttek.

Ennek a szobának és a konyhának az ablakai

 a stadion hátsó gyakorló pályáira néznek.

Nyáron zöld lombok látszanak,

télen ellátni messze, Erzsébetre.

Hatalmas előnye,

hogy mindig van ingyenes és szabad parkoló.

Közel van a belváros,

15 perc a HÉV menetideje,

6 km a Boráros tér,

mégis kisvárosi a hangulat,

viszont mindenféle üzlet bőven található:

Auchan, Lidl, Aldi, Tesco, Kaiser's, stb.

A csepeli piac remek, sok bolgárkertész árusít,

 és szerintem Budapesten a legolcsóbb.

Nem is beszélve a kis Duna - partról,

ahol sokat sétáltam a kutyákkal.

Ezért is fogok itt keresni albérletet, mert Csepelhez köt a szívem, és az unokáim is itt járnak suliba.

Annyit sikerült elérnem, hogy az OTP is hirdeti és én is. Mindenképpen messze ár alatt megy el, de hát innen szép a győzelem! Mármint a talpra állás.

Még nem tudom hol, de valahol ezentúl is elérhető leszek, és továbbra is szociális érzékenységgel fogok dolgozni.

Olykor egy-egy pillanatra elfáradok, (21-22 éves koromban meghaltak a szüleim, és azóta gyakorlatilag csak magamra számíthatok) de mindig történik valami, ami erőt ad a továbblépésre.

Két napja kellett bevinnem a papírokat a Nádor utcába, az OTP palotájába. (erre futja...)

Leparkoltam, két háztömbnyire a céltól. Itt volt hely. Mellettem egy kocsi állt a tilosban, és két férfi segítséget kért angolul, merre menjenek Szolnok, illetve Nagyvárad felé? A csomagtartóból kivettem egy térképet és megmutattam. Láttam, sok az info, ezért nekik adtam a térképet, vigyék magukkal. Szabadkoztak, nem akarták elfogadni. Csak sikerült meggyőznöm őket. Mire az összes orosz nevében áldásukat adták rám. :-D Vannak elegen, de rám is fér. :-D Akkor néztem meg, hogy oroszok.

Ezek után leadtam a papírokat. Közben eszembe jutottak az előző percek, és picit mosolyogtam is. Az irodában azt hitték, hogy van másik lakásom is. ezt nem értettem. Ők azt gondolták, ezért nem kiabálok vagy sírok. Hát, egyik sem oldaná meg a helyzetet.

Ezt csak a sorstársaimnak üzenem, nagyon sokan vagyunk, és a jelek szerint egyre többen leszünk hasonló cipőben. Úgy fogom fel, mint életem legköltségesebb tanfolyamát, most fizetünk. Minél könnyebben engedjük el, annál kevésbé fáj.

A legvégén úgyis mindent itt kell majd hagyni, és nem csak tárgyakat és lakásokat, hanem a szeretteinket is egy rövid időre. Ugyanabba a folyóba nem lehet belépni kétszer. Minden változik. A méltósággal történő távozáshoz ez remek előgyakorlat.

Megköszönöm, ha továbbítod ezt az anyagot, hátha elér ahhoz, akinek épp ilyen lakásra vagy befektetésre van szüksége.