- Rege a Csodaszarvasról –Volt egyszer, hol nem volt…
Egy lány, akit megérintett a Csodaszarvas legendája.
Addig-addig ment, mendegélt, míg kérése meghallgatásra talált: „Én szeretnék lenni a Csodaszarvas.”
Aki hallotta, álmélkodott, csodálkozott, hogy juthat ilyen eszébe…?
Többször, kitartóan, szinte beleolvadva a történetbe, a lényegébe, kérlelte, akarta, vágyta ezt a lehetőséget. Egyszer csak kezdték komolyan venni Őt.
- Kibírod-e?
- Tudod-e mit kértél?
Amit kértél, az beépül az életedbe, - ezt akarod?
- Nem teheted le útközben!
- Nem is akarom, nem azért kértem!
- Meg tudod- e csinálni? Átérzed-e a felelősséget, ami vele jár?
Nem lesz ám könnyű, és lehet, hogy nem mindenki örül majd neked –mondták segítői.
Kitartóan azt felelte: - Akkor is szeretném! Szeretnék segíteni neki! Vigyázom, nem ejtem el!
Tudta mélyen a lelkében, hogy amit kért az egy egész életre szól, és nagy felelősséggel jár. Így történt, hogy egy szép napsütéses tavaszi napon megkapta, amit kért.
Egy idősebb Szarvas, aki agancsai közt hordta a Napot, szeretettel, körültekintően átadta neki az óvott fényt. Mint egy kisgyermeket az Édesanyja, olyan óvatosan. Agancsról agancsra szállt a Fény. Az öreg Szarvas gondolatai óvva kísérték őket.
Megnyugodott, hogy olyan kipróbált embert talált, aki minden tekintetben megfelel a feltételeknek. Akit már régen keresett.
A Szarvassá vált lány, aki már sokat tapasztalt, örömében ficánkolt, ugrándozott a füves sztyeppén. Mint egy gyermek, aki boldogságában körülölel mindent és mindenkit. Ahogy a napot átvette, és alázattal hordozta Őt, hallotta még:
- Megkapod hozzá az Erőt…!
Ahhoz, hogy beteljesítse az életben szükséges és kért, az önként vállalt feladattal járó életutat.
- Egy darabig kísérlek tégedet, amíg úgy nem látom, egyedül is elboldogulsz. Eleinte többször ott leszek veled, még ha nem is látsz engemet. Majd egyre ritkábban jövök, s ha kellek, hívjál! Így beszélgettek, s így kapott útmutatást a lány, hiszen egy darabig együtt haladtak. Intette őt: - Ne ficánkolj annyit, takarékoskodj az erőddel! Így engedte útjára az öreg a fiatalt.
Ugyan mondhatta neki! A boldogságtól, - amely áthatotta a lányt - oda-vissza cikázott a füves pusztaságon, melyen át haladtak.
Majd a környéken egyre több cserje jelent meg. Itt már többször át kellett ugrani a bokrokat. Egy tisztásra értek. A lány sejtette, hogy valami készül…,- belül facsargatta valami szavakba nem önthető a szívét. Nem is mert rágondolni, elhessegette a gondolatot, amely bizony többször megérintette.
Eljött az elválás, a leválás ideje… Az öreg, aki egyben a barátja, testvére lett - bár a lány tudta, az is volt mindig - megkérdezte tőle: - Elég, ha idáig kísérlek?
A lány tudta, hogy el kell válnia, és igaz nem teljesen szívéből és kevésbé bátran válaszolta, elhalkuló hangon: - Igen.
Belülről felkészült arra, hogy másfajta élet kezdődik számára. Bátorságot vett magához és azt mondta: - Tudok tovább menni.
Látszólag egyedül maradt.
Ezen a területen még dinamikusan lépkedett, nézte a szépen zöldellő bokrokat, amelyek egyre sűrűbb bozótba váltottak át. Ismeretlen helyre érkezett, amelyet inkább megfigyelt, nem merült el benne. Hiába karcolták meg a gallyak minduntalan az oldalát. Nem foglalkozott vele. A tágas pusztához képest, amely az élet szabadságát sugározta felé, ez a hely szikárnak, élettelennek tűnt. De nem sokáig tartott ez az érzés, amely kissé be is zárta Őt, pár pillanatig fogva tartva. A tájat egyre több domb, és zöldellő bokor kezdte uralni, vidámságot hozva magával. A fiatal Szarvas felélénkült. Az, ami fogva tartotta érzékeit, szinte teljesen lehullott róla. Egy hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajta. Sikerült neki minden gond nélkül leküzdenie az akadályokat. Megőrizve azt, Akit vele együtt említenek ezután, hiszen egybeforrtak. Megőrizte a fényt magában, és bátran, kitartóan hordozta még akkor is, amikor a körülmények gátolták. Kissé visszanézett, honnan jött.
Barnás-szürkés- száraz bozót…
Ezután, csak előrefelé tekintett, és természetessé vált számára újra a szabadság. Ahogy levetette akadályait, a fény egyre jobban, és jobban kezdett élni agancsai között. Erőt, bíztatást, kitartást sugározva mindenkire, aki ránézett. A Szarvaslány egyre jobban észrevette, hogy viselkedése, cselekedetei között s, hogy a nap, amelyet hordoz agancsán – hogyan világít – összefüggés van. Amikor kissé fátyolosan fénylett, szomorkásabb volt a lány. Amikor úgy tűnt mintha tüzet vetett volna - annyira élénkké vált a fénye - nagyon jól érezte magát. Minden helyzetben ki merte mondani saját igazát, együtt élt a Fénnyel.
Miért van ez a különbség? - tette fel a kérdést. – Mert félsz! Nem mered mindenkor kimondani, amit tudsz, gondolsz! Nem hagyod, hogy megismerjenek!
Tudta, igazuk van a válaszadóknak. Hisz kereste az utat, hogyan adja környezete tudtára igazi önvalóját. Vajon hogyan jelenítse meg azokat az élményeket, amelyek nap mint nap érik Őt? Sokat gondolt rá, hogy bizony szeretné továbbadni, de még nem tudja a módját. Lelkében egyre erősödött az elhatározás, amely egyre tisztábban láttatta vele, hogy merre vezet további útja. Az elhatározás, amely kitartássá-irányultsággá vált, egyre tisztább tisztaságot hozott számára, átalakítva teljesen önnönmagát. Igen jól érzi magát ebben az állapotban, amely maga az élet. A Belső Külsővé válik. Könnyűnek, fénylőnek érzi magát. Mintha egy láthatatlan védőburok venné körül… Egyre erősebb magabiztosabb, a bokrok kevesbednek. Változik minden körülötte, hiszen a változás maga az élet… Lendületesen hagyja maga mögött a bokros területet, halad előre. Most a vidék füves, fa nélküli. Innen szélesebb a látótér, szétlátni jó messzire - NEM KÖTI SEMMI SEM! Egy hatalmas felismerés, mint ajándék hull az ölébe. A teljes szabadság árad szét benne! Szeretné, ha mindenki átérezné ezt az elmondhatatlan állapotot. Szinte beleolvad a környezetbe, és abba a szeretetbe, amely puhán körülöleli. Tudja, ezt várta mindig, ezt a biztonságot és teljességet, amelyet születésére várva anyja méhének ölelésében érzett. Körülötte nincs senki sem, aki külön lenne, mindent fény borít, és a fénnyel beszél. Te és Mi egyek vagyunk. Érezd jól magad, pihenjél, egyél.
Eggyé vált a Nappal, amelyet hordoz agancsain. A fényesség árad, nem vakítja. Itt tartózkodik egy kicsit, beszélget, feltöltődik. Ez az az állapot, ahol bizony megfeledkezhet vállalt feladatáról. Választhat: - folytatja-e tovább? Nyilvánvaló számára, ha tovább marad, a nagy boldogságtól és a fénybeolvadástól megszűnnek az elkülönülések, a vágyak. És az is feledésbe merül, nem lesz fontos, amit vállalt. Itt van ajándékként, s most rajta áll, mit választ. Válaszút elé ért. A Nap, amelyet hordoz, a tiszta tudást is jelenti, amelyet szét kell osztania az emberek között, hiszen nekik hozta. Nem sokáig tart a kísértés számára, hisz elhatározza: - útját folytatja, bár nehéz elválnia. Erőt kap hozzá, hogy el tudjon távolodni. Még visszahívják, édesgetik magukhoz, de Ő kitart. Elmegy. Elmondja nekik, nemsokára visszatér… Várják vissza, bíztatást kap útravalóul.
„A fényesség fénye változik, s Ő halad választott útján tovább, hogy a Fény, amelyet hordoz, másokra is áradhasson.
Mindannyian Szarvasok vagyunk, csak meg kell találnunk önmagunk világosságát.”
Kissné Dömötör Ildikó írása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése