Magamról

Saját fotó

Éber tudatossággal figyelem a jeleket. Írom a blogom és a naplóm évek óta és rengeteg fotót készítek.Hat unokám sok derűt hoz a mindennapokba. Hálás köszönet érte a lányaimnak és a vejeimnek is. Persze sok hála a betegeimnek és tanítványaimnak is a rendkívüli pillanatokért. 

2007. november 28., szerda

Koleszterin üzlet

Hogyan vezeti a koleszterinbiznisz az orránál fogva a világot?

Szendi Gábor a görög mítoszokat szereti, de az orvostudományiakat nem. Depresszióipar című könyvében, illetve az itt olvasható írásában két olyan tévhitet szed ízekre, melyek nap mint nap milliók egészségét veszélyeztetik. Miközben orvosok százezrei többnyire jóhiszeműen felírják, hatalmas tömegek pedig egészségük védelmében bizakodva szedik a koleszterinszint-csökkentő gyógyszereket, valójában az a helyzet, hogy a szerző szerint a koleszterinbiznisz az orránál fogva vezeti a világot. Hogy miképp jutottunk el idáig, az kiderül az eredetileg Koleszterinmítosz címmel a Paradicsom magazinban megjelent cikkéből.

Vagy 30 éve, hogy életünket minden szinten átszövi a koleszterintől való rettegés, az egészségtudatos ember megváltoztatta táplálkozási szokásait, vagy legalábbis bűntudattal fogyaszt zsíros ételeket. Felhagytunk a vaj és a tojás fogyasztásával, az élelmiszeripar naponta jön ki újabb és újabb csökkentett koleszterintartalmú ételekkel. Fölözött tejet iszunk, csökkentett zsírtartalmú tejfölt eszünk, olajban sütünk, és úgy tekintünk a szalonnázó emberre, mint egy őrültre, aki a szakadék fölötti pallón sétálgatva nem fogja fel a veszélyt. Mindennapi rutin a koleszterinszint orvosi ellenőrzése, és amint a hivatalosan kiadott irányelvektől csak egy tizeddel is eltér vérünk koleszterinszintje, máris drága koleszterinszint-csökkentőket írnak fel, részletes táplálkozási tanácsokat rágva a fülünkbe.

Elhittük, hogy a koleszterin halálos veszély, gyökeresen átalakult gondolkodásunk, táplálkozásunk. A világ kormányai milliárdokat költöttek a szív- és érrendszeri halálozás elleni küzdelemre, százmilliós kampányok, milliárdos költségvetésű intézmények, százmilliókba kerülő kutatások, milliárdos gyógyszerszámlák terhelik a közpénzeket, miközben a koleszterinhipotézis a világ egyik legnagyobb orvostudományi blöffjének tűnik.

Nehéz megérteni, hogy egy tudományosan teljesen megalapozatlan, téves állításból hogyan vált milliárdnyi ember életét és gondolkodását alapvetően meghatározó és átható egészségügyi program. Felbecsülni is nehéz a károkat, amiket a koleszterinmítosz gerjesztett és fog még gerjeszteni, mire a tudományos közvélemény, majd a politika végre ráeszmél, hogy zsákutcában van. Lehetetlen felmérni, hány ember halálát okozták a teljesen feleslegesen adott koleszterinszint-csökkentő gyógyszerek, az elmaradt kutatásokból születhető, valóban hasznos kutatási eredményekről nem is beszélve.

Még elkeserítőbb tudni, hogy mily reménytelen egy uralkodó mítoszt kikezdeni, mikor milliárdos gazdasági érdekek fűződnek a fenntartásához. A koleszterinmítosz képviselői gyakorlatilag azonosak a ma hatalmon lévő egészségügyi kormányzatokkal, egészségvédő intézményekkel, kevés kivételtől eltekintve a ma aktív orvosi gárdával, mögötte pedig ott áll a milliárdokat bezsebelő gyógyszeripar. A gyógyszeripar, amely profitot akar bármi áron, és hosszú, ragacsos keze mindenhova elér. Kontrollálja az orvostudományi kutatásokat, a publikációkat, a politikát, az orvosok számára kötelezően alkalmazandó kezelési irányelvek születését, a médiát, de ott van a rendelőkben is, és nyíltan vagy burkoltan ösztönzi az orvost a gyógyszerek felírására.

Mindezt hallva, a józan ember nem akar hinni a fülének. Azt gondolja, az nem lehet, hogy az egész világ összeesküdött az igazsággal szemben. De lehet, és ami lehet, az meg is történik. Éppen a józanészre és az átlagemberi becsületességre apellál minden manipuláció. Ami erkölcsileg már elképzelhetetlen, ami a józanésszel már felfoghatatlan, ott kezdődik az igazán nagy blöffök világa.
De ne gondolja ám senki, hogy az alább idézett kutatások titkos forrásokból származnak. Neves orvostudományi lapokban jelentek meg, de az orvostudomány ma már régen manipulált tudomány, szelektív idézés, torzított statisztikák, letagadott adatok jellemzik. De erről majd máskor. Most elégedjünk meg azzal, hogy rácsodálkozunk: miért nem hallani soha az itt idézett eredményekről?

A táplálkozás–szív hipotézis
Kicsit „bénán” hangzik ez a „diet-heart hypothesis” tükörfordítás, de talán a lírán nevelkedett olvasóim is lenyelik a szöveghűség kedvéért. A hipotézis – pláne harmincévnyi agymosás után – nagyon kézenfekvőnek tűnő állításokat fogalmaz meg: a vér koleszterinszintjét a táplálkozás koleszterinszintje határozza meg. A magas koleszterinszint érelmeszesedést okoz, mert a zsír kirakódik az erek falára, azok ettől elszűkülnek, majd a beszűkült erekben elég egy kis vérrög vagy zsírgombóc, és máris kész a szívbetegség, az infarktus, a stroke (agyvérzés vagy agyérelzáródás), a trombózis, a tüdőembólia és egyéb rémségek. A koleszterinhipotézis logikus következménye étrendünk gyökeres átalakítása és a koleszterinszint gyógyszeres csökkentése.

Táplálkozás és koleszterinszint
Kezdjük rögtön a serpenyőnél és a tányérunknál. Dr. Uffe Ravnskov 2002-es összefoglalójában rámutatott, hogy – az elérhető 13 követéses vizsgálat 190 000 személyétől vett adatok alapján – a koleszterinfogyasztás mértéke semmiféle összefüggést nem mutatott a szív- és érrendszeri betegségek kockázatával. Pedig a vizsgálatok közt a minimális követési idő 4 év volt, de hét vizsgálatban a követés 10-16 év közötti időszakot ölelt fel. Ha lenne hatása a koleszterinfogyasztásnak a szívbetegségek kialakulására, ennyi idő alatt ennyi emberen ki kellett volna derülnie. Dr. Ravnskov idéz még kilenc vizsgálatot, melyekben az úgynevezett egyszeresen telítetlen zsírok védőhatását próbálták igazolni, de mindegyik vizsgálat kudarccal végződött, mi több, két vizsgálatban az derült ki, hogy a szívbetegek ettek több „védőzsírt”.

Katja L. Esrey és munkatársai 1996-ban közölték a Lipid Kutatási Klinikák követéses vizsgálatának elemzését, melyben 4546 férfitől és nőtől gyűjtöttek adatokat 12 éven át. A táplálékkal bevitt koleszterin és a szívbetegségek közt semmiféle kapcsolatot nem találtak.

Alberto Ascherio és munkatársai. 43 757 férfit követtek, akik 1986-ban 40-75 év között voltak. A kb. 8-10 éves követés során nem találtak kapcsolatot a bevitt koleszterin és a szívbetegség vagy halálos szívinfarktus között.

Frank B. Hu és munkatársai 14 éven át követtek 80 082 nőt, akik 1980-ban 34-59 év közöttiek voltak. Grandiózus vizsgálatuk eredménye: az elfogyasztott koleszterin és a szív- és kardiovaszkuláris megbetegedések közt nincs kapcsolat.

Akik pedig netán a stroke-tól félnek inkább, azoknak idézem Ka He és munkatársai vizsgálatát, amelyben 43 732, 40 és 75 év között férfit követtek 14 éven át, és nem találtak semmiféle kapcsolatot az elfogyasztott koleszterin és a stroke kockázata között. Félni persze továbbra is lehet, de ezután muszáj lesz erre valami más okot találni.

Donald J. McNamara 2000-es nagy elemzésében rámutat: az első hiedelmek úgy keletkeztek, hogy 1913-ban két kutató nyulakat etetett koleszterinnel, és a nyuszikban érelmeszesedés alakult ki. Épeszű nyúl azonban soha nem eszik koleszterint, csak ha a laborban beletömik, mivel szervezete nem igényli, és nem is tud vele mit kezdeni. Ha akkor a két kutató netán kutyákkal vagy patkányokkal kezdi, ma talán nem itt tartanánk. A kutyák és patkányok ugyanis annyi koleszterint ehetnek, amennyit akarnak, mégsem változik vérük koleszterinszintje. Mint McNamara írja, egy harminc éve igazolatlan hipotézis a köztudatban bizonyossággá vált, és megszámlálhatatlan szervezet és a közegészségügyi politika szajkózza 30 éve, hogy csökkenteni kell a táplálkozással bevitt koleszterin szintjét: ez azonban teljesen indokolatlan, sőt mint majd látjuk, veszélyes korlátozás.

Az egyik nagy érv szokott lenni az úgynevezett „Hét ország vizsgálat”, melyben 5, 10, majd 25 éven át követték a koleszterinfogyasztást és a szívbetegség kialakulásának kockázatát, és kapcsolatot véltek találni a közöttük. A vizsgálat statisztikai módszere azonban olyan primitív volt, hogy amikor mások összetettebb elemzést végeztek az adatokon, az összefüggés köddé vált. Ráadásul a szerzők 16 másik ország adatait kihagyták, mert azok nem igazolták azt, amire a vizsgálatot megrendelték. Megint más kutatók belekukkantottak a hét ország adataiba és döbbenten tapasztalták, hogy az egész vizsgálat egyfajta csalás. Országonként azonos diéta mellett például Olaszországban, Crevalcoréban kétszer akkora volt a szívhalálozás, mint Montegiorgióban. A finnországi Kareliában pedig ötször gyakoribb volt a szívhalálozás, mint Nyugat-Finnországban. Korfun 6-7-szer magasabb volt, mint Krétán. A vizsgálat görcsösen igazolni akart egy hipotézist, miközben annak cáfolatát adta. Ha ugyanis ugyanazon táplálkozás mellett ekkora különbségek adódhatnak egy országon belül, teljesen nyilvánvaló, hogy nem a koleszterinbevitel, hanem az életstílus lehet felelős a szívhalálozásért. Ezt rengeteg vizsgálat bizonyítja. Dr. Ravnskov 1998-as tanulmányában idéz is néhányat.

Életstílus, koleszterin és szívbetegség
1967-ben egymillió-százötvenezer indiai vasúti munkást vizsgáltak meg. A dél-indiai munkások körében hétszer gyakoribb volt a szívhalál, mint Punjab tartományban. A dél-indiai munkások körében átlagosan 44 éves korban következett be a szívhalál, míg a punjabiak közt 52 év volt az infarktusban meghaltak átlagéletkora. A különbséget nem magyarázta a dohányzás, a fizikai aktivitásbeli különbség és egyéb rizikófaktorok. A punjabi munkások viszont 19-szer több állati eredetű zsírt fogyasztottak, ami egyszerűen nevetségessé teszi a koleszterinhipotézist.

Angliában élő indiai bevándorlók közt másfélszeres a szívhalál kockázata, miközben 20%-kal kevesebb koleszterint fogyasztanak. A Szingapúrban élő indiaiak 8%-kal kevesebb koleszterint fogyasztanak, mint az ott élő kínaiak, miközben az indiaiak közt négyszer gyakoribb a szívhalál.

Kedvenc példa szokott lenni a japán és amerikai táplálkozás közti különbség hatása a szívhalálozásra. Az amerikaiak ugyanis lényegesen több zsírt fogyasztanak. Honolului és San Franciscó-i bevándorolt japánokat hasonlítottak össze amerikaiakkal és Japánban élő japánokkal. A San Franciscó-i adatok látszólag igazolták a feltevést, az itt élő japánok gyakrabban haltak meg szívbetegségben, mint a Japánban élő emberek. A honolului adatok azonban cáfolóak, mert – bár itt négyszer több zsírt fogyasztanak a japánok – szívhalálozási arányuk nem különbözik a Japánban tapasztalt aránytól.

A magyarázatot egy másik elemzés adta meg igazán: azok, akik az amerikai életstílusban nevelkedtek fel, de a japán tradíciók szerint táplálkoztak, kétszer gyakrabban haltak szívhalált, mint azok, akik amerikai módon táplálkoztak, de japán tradíciók szerint éltek. Afrikai törzseket is vizsgáltak, melyek némelyikénél a hús és a zsíros tej fogyasztása folytán sokkal nagyobb a zsírbevitel, mint a civilizált világban, mégis sokkal alacsonyabb a koleszterinszintjük. Jól hangzó kifogás volna, hogy „biztos hozzászoktak évmilliók során a zsíros ételekhez”. Csakhogy amikor a vidéken élő, illetve Nairobiba beköltöző maszájokat hasonlították össze, kiderült, hogy a városlakó maszájok, dacára annak, hogy kevesebb zsírt fogyasztottak, mégis 25%-kal magasabb koleszterinszintet mutattak. Magyarán, nem az számít, mit eszel, hanem az, hogyan élsz! Miért megy el emellett az orvostudomány? Mert túl sok ember kötelezte már el magát egy tévedés mellett, túl sok pénzt költve egy téves hipotézis igazolására, és ma már nem az a kérdés, mi az igazság, hanem az, hogyan lehet továbbra is aládúcolni egy roskadozó elméletet és eladni minél több embernek a koleszterinszint-csökkentőket. A hatalom és az üzlet oly szorosan összenőtt egy tévedéssel, mint két, fejénél összenőtt sziámi iker.

A koleszterin paradoxonok
Az egyik különös dolog, hogy Angliában 1910 óta lényegében nem változik a zsírfogyasztás, 1930 és 1970 közt mégis tízszeresére nőtt a szívrohamok száma. Amerikában 1930 és 1960 között folyamatosan csökkent a zsírfogyasztás, 30 év alatt mégis tízszeresére emelkedett az infarktusok száma. Svájcban a II. világháború után csökkenni kezdett az infarktusok száma, miközben 20%-kal nőtt a zsírfogyasztás. Elég paradox?

Jól ismert az úgynevezett francia paradoxon is: Angliában és Franciaországban ugyanannyi koleszterint fogyasztanak, Angliában mégis ötször magasabb a szív eredetű halálozás. Ráadásul Franciaországban ott a legalacsonyabb a szívhalálozás, ahol a legtöbb zsírt fogyasztják. A vörösbortól a fokhagymafogyasztásig mindenféle elmélet született, de ezek csődöt mondtak. Persze paradoxonnak csak akkor nevezhetjük a jelenséget, ha nem fér a fejünkbe, hogy nem működik itt (se) a koleszterinhipotézis. Aki nem a koleszterinhipotézisből lett professzor és tekintélyes tudós, nem írt már 50 tanulmányt a hipotézis igazolására vagy nem gazdagodott meg belőle gyógyszergyári részvényesként, annak persze könnyű elvetni egy hipotézist. De aki karrierjét, megélhetését, boldogságát köszönheti az „ügynek”, az utolsó csepp véréig utóvédharcokat fog folytatni. Hogy ez a mi életünk rovására megy? Na és, az kit zavar?

Közben kiderült, hogy van nekünk spanyol paradoxonunk is. 1966 és 1990 közt a kenyér-, rizs- és paradicsomfogyasztás kb. a felére csökkent, míg a marhahúsfogyasztás 96%-kal, a sertéshúsfogyasztás 382%-kal, a szárnyasok fogyasztása 312%-kal, a teljes tej fogyasztása 73%-kal nőtt. Öngyilkos akar lenni ez a nép? Sajnos megint csalódást kell okoznunk a koleszterinhívőknek, ugyanis 1966 és 1990 közt a szív eredetű halálozás férfiak közt 25%-kal, nők közt 34%-kal csökkent. A koleszterinhipotézis nem tud mit kezdeni a franciák lezserségével vagy a spanyolok Franco alóli felszabadulásával. És mit jósolna a koleszterinhipotézis Jeruzsálem lakosságának? Mivel itt a szívbetegség szempontjából védőfaktornak tekintett mediterrán étrendet követnek, és vallási okokból is rendkívül alacsony a zsírfogyasztás, az várható, hogy itt aztán igen alacsony lesz a szívbetegség és a szívhalálozás aránya. Mit jósolhatnánk az életstílus-hipotézis alapján egy olyan városban, ahol az ember nem tudhatja, túléli-e az utazást a következő buszmegállóig? Természetesen az ellenkezőjét. Na és vajon melyik jóslat jön be? A második. Mint Jeremy D. Kark és munkatársai 2005-ös vizsgálatából megtudhatjuk, 22 ország szívbetegség statisztikájában Jeruzsálem a harmadik helyen áll, csak az angolok és a zsírt zsírral fogyasztó finnek előzik meg őket. Hol lenne Jeruzsálem helye a táplálkozás alapján? A 19. helyen, ahol Olaszország is áll. Ez a Jeruzsálem paradoxon. De ha már a paradoxonoknál tartunk, én tudok egy ennél sokkal nagyobb paradoxont: hogyan tartható még mindig a koleszterinhipotézis ennyi ellentmondó adat után?

Tojás és szívbetegség
Thomas R. Dawber és munkatársai 1982-ben közölték le a Framingham vizsgálat 1949 és 1957 között mért tojásfogyasztásának kapcsolatát a szívbetegségek alakulásával. Semmi különbséget nem találtak azok közt, akik heti egy, vagy heti tíz tojást fogyasztottak, sem vérük koleszterinszintje, sem szívbetegség kockázatuk között.
Frank B. Hu és munkatársai idézett vizsgálatában összehasonlították azokat, akik egyáltalán nem ettek tojást, azokkal, akik heti 7-14 tojást ettek. Kiderült, hogy a sok tojást evők szív és érrendszeri kockázata nem hogy nőtt volna, hanem még 25%-al csökkent is a tojásutálókhoz képest.
Won O. Song és Jean M. Kerver 2000-ben közölt vizsgálatukban hat éven át követték 27 378 férfi és nő tojásevési szokásait, és akik heti legalább négy tojást ettek, azoknak alacsonyabb volt a koleszterinszintje, mint akik egy tojást ettek hetente.
McNamara idézett tanulmányában azt írja, hogy 24 iparilag fejlett ország adatait tojásfogyasztás szempontjából elemezve az derül ki, hogy a tojásfogyasztás védőfaktor a szív és érrendszeri betegségekkel szemben.

Koleszterin és érelmeszesedés
Na jó, rendben, mondhatja egy koleszterinhívő, ezek szerint a táplálkozás nem befolyásolja számottevően a vér koleszterinszintjét (lásd. előző rész). Bár ez a „diet-heart” hipotézis lényege, úgyhogy innentől mondhatni, nincs miről beszélni, de azért udvariasságból nézzük, mi a helyzet a szervezetünkben termelődő kb. napi 1000 mg koleszterinnel. Vajon miért oly veszélyes ránk, ha már egyszer a természet így alkotott meg minket? Vegyük tehát szemügyre a "diet-heart" hipotézis kiherélt változatát, s nézzük meg a magas koleszterinszint okoz-e érelmeszesedést, szívbetegséget, infarktust, miegyebet. Ez ugye jó kérdés, fontos kérdés. Ez egy egymilliárdos kérdés egy gyógyszergyári főrészvényesnek. Mert ha igen, akkor lehet nyomatni a koleszterinszint csökkentőket, amik mostanság az antidepresszánsok mellett a gyógyszeripar slágerei. Na és ha nem? Akkor viszont intézkedni kell. És intézkedtek is, az eredmény a 30 éve tartó butítás. Mert az orvoslásnak és a gyógyszercégeknek nem az az üzlet, ha mi elkezdünk diétázni.
Két kutató 1936-ban azt a meglepő felfedezést tette erőszakos halált halt személyek vizsgálatával, hogy az érelmeszesedés mértéke semmilyen kapcsolatban nem állt vérük koleszterinszintjével. Egy kutatócsoport 1963-ban ugyanezt közölte 800 háborús veterán 10 éves követése alapján. Az érelmeszesedés mértéke semmilyen kapcsolatban nem állt a vér koleszterinszintjével. Az alacsony koleszterinszintűek közt ugyanolyan gyakori volt az elmeszesedett, beszűkült artéria, mint a magas koleszterinszintűek közt. Az eredményt különböző országok kutatói rendre megismételték.
Összehasonlító vizsgálatokban a japán és amerikai emberek erei ugyanannyira voltak elmeszesedve, pedig a japánok jóval kevesebb koleszterint fogyasztanak.
2003-ban jelent meg Harvey S.Hecht és Harman S. Mitchell sokakat megdöbbentő vizsgálata arról, hogy a drasztikusan lecsökkentett „rossz” koleszterinszint (LDL) ellenére a vizsgálati személyek erei ugyanolyan mértékben meszesedtek tovább, mint a koleszterincsökkentő sztatint nem kapó csoportban. A szerzők végkövetkeztetése: „rossz” koleszterin szint csökkentése nem befolyásolja az ereken képződő lerakódások mértékét.
A híres Framingham vizsgálatban, ami a koleszterinhívők bibliájában az egyik csoda, az elhunytak koleszterinszintje mindössze 6%-ban magyarázta az érelmeszesedés mértékét. Hát engem speciel jobban érdekelne, mi lehet az a többi 94% tényező? Valószínűleg inkább abba halunk bele, nem a 6%-ba. Nem tűnik balga dolognak milliárdokat költeni erre a 6% tényezőre, és ismeretlenségben hagyni a maradék 94%-ot?

Koleszterin és szívhalál
Kezdjük ott, hogy mint Lawrence Broxneyer 2004-es tanulmányában idézi, az Amerikában regisztrált infarktusok felében a koleszterinszint normális. Vagyis alacsony koleszterinszinttel pontosan ugyanannyi az infarktus veszélye, mint magas koleszterinszinttel. Már ez azt sugallja, hogy szívhalálozás szempontjából teljesen mindegy a koleszterinszint. John P. DiMarco és David E. Haines 1990-es tanulmányában rámutattak, hogy koszorúér elzáródást a szívhalálban elhunytak harmadánál lehetett csak kimutatni. Ez azt jelenti, hogy a hirtelen szívhalálban meghaltak jó részénél nem a beszűkült koronáriaerek, hanem a stressz okozta ritmuszavar a halál oka. Szegény koleszterin, mint látjuk, főszereplőből lassan epizódszereplővé vedlik át. Persze nem ő tehet róla, ezt a szerepet ráerőltették.
Az említett „Hét ország” vizsgálatban mérték ám a koleszterinszintet is. Kelet és Nyugat Finnországban a koleszterinszint lényegében azonos volt, Kelet-Finnországban mégis két és félszer több volt szívbetegség. Krétán és Korfun szintén azonos volt a koleszterinszint, Korfun mégis 16-szor gyakoribb volt a szívbetegség.
A Framingham vizsgálatban 47 év fölött a vér koleszterinszintje már nem bizonyult kockázati faktornak a szívhalálozás szempontjából, ami azért meglepő, mert éppen ez az a kor, amikortól az emberek tartani kezdenek a szívhaláltól. Mi több, az egész vizsgálati mintát egybevéve pontosan az ellenkező jött ki annak, amit vártak: az alacsonyabb koleszterinszint fokozottabb kockázatot jelentett a szíveredetű és a bármilyen egyéb halálozás szempontjából. Az emberben felmerül az a hagymázas gondolat, hogy a koleszterin netán védőfaktor lenne?
Dmitri B. Shestov és munkatársai 1993-as tanulmányukban 6431 orosz férfi 12 éves követésének eredményeit elemezték, és arra következtettek, hogy az alacsony koleszterinszint fokozott kockázatot jelent a szívhalál szempontjából. Gondolhatnánk, na persze Szibériában talán fordítva tartották a műszert, azért jött ki ez a furcsa eredmény.
Csakhogy Ravnskov 2002-es összefoglalója szerint majd minden nagy vizsgálatban az jött ki, hogy a szívinfarktus szempontjából a legkritikusabb idősebb életkorban a magas koleszterinszint nemhogy fokozná a szívhalál kockázatát, hanem ellenkezőleg, védőfaktornak bizonyult. Magasabb koleszterinszint – hosszabb élet? Az amerikai Geriátriai Társaság lapjában Nicole Schupf és munkatársai 2005-ben tanulmányt közöltek, miszerint az alacsony koleszterinszintű idősek kétszer valószínűbben halnak meg valamilyen betegségben, mint a magas koleszterinszintűek. Az "eldugult lefolyócső" hipotézis tehát csődöt mondott, ezt minden háziasszony beláthatja, aki már viaskodott a fellázadt mosogatószifonjával. Ha tényleg a koleszterin dugítaná el az ereket, akkor ez az életkorral egyre rosszabbá válna.
Nők esetében pedig még gyászosabban leszerepelt a koleszterin hipotézis, mert nők esetén semmilyen életkorban nem mutatnak a vizsgálatok fokozott kockázatot.
Ezeket a tényeket kissé nehézkes az amúgy is ezerszer toldozott-foldozott koleszterin hipotézisbe beépíteni.
A koleszterin hipotézisre a végső csapást azonban az örökletesen magas koleszterinben tobzódok, a familiáris hiperkoleszterolémiások mérték. Ők ugye a hipotézis szerint már születésükkor halálra vannak ítélve. Kezdetben így is tűnt, ugyanis a kutatók „látóterébe” értelemszerűen azok kerültek, akiknek hiperkoleszterolémiája volt és a családjukban hullottak az emberek a szívbetegségtől, mint a legyek. 2001-es tanulmányuk szerint Eric Sijbrands és munkatársai azonban találtak három olyan személyt, akiknél bizonyítható volt a genetikai terheltség, és a dán anyakönyvi nyilvántartásnak köszönhetően évszázadokra visszamenően fel tudtak kutatni 412 rokont. Az elemzésből az a megdöbbentő következtetést vonták le, hogy a 19 században és a 20. század elején élt rokonok teljesen normális élethosszat éltek meg, sőt a 19. században az átlagosnál hosszabb életet éltek. 1915 után azonban a halálozási arány rohamosan nőni kezdett, s a csúcsát 1935 és 1964 közt érte el. Különös párhuzam, hogy Angliában és az USA-ban szintén ez idő alatt ugrott meg tízszeresére a szívhalálozás. Tanulság: nem a magas koleszterin öl, hanem valami más. Ez a valami más legvalószínűbben az életstílus, a stressz, a hajszoltság.

A koleszterinszint csökkentőkről
Gondolom nem kelt riadalmat ezek után az az tény, hogy a koleszterinszint csökkentő gyógyszerek hiába csökkentik a koleszterinszintet, ez nincs sok hatással a szív és agyi eredetű halálozásra. A legújabb és talán a legveszélyesebb koleszterinszint csökkentő "család" a sztatinok; ennek egyik változatát a Baycolt, több tucat haláleset után kivonták a forgalomból.
A sztatinok előtti, de manapság is forgalomban lévő koleszterinszint-csökkentők összesen 110 000 embert felölelő 40 vizsgálatának elemzése azt mutatja, hogy semmilyen mértékben nem javította a szív és érrendszeri halálozást, bár a koleszterinszintet csökkentették. Végülis ez a dolguk. A sztatinokkal kicsit más a helyzet. Bár az idős férfiak és a nők bármely életkort nézve is, fikarcnyit sem profitáltak a kezelésből, a középkorú férfiaknál némi csökkenés mutatkozott a szívhalálozás tekintetében. Ennek oka nem világos, de az eddigiek alapján is biztosan nem a koleszterinszint csökkenésből fakad a csekély védőhatás. De mekkora is ez a védőhatás? Az ALLHAT vizsgálatban 10 000 emberen nyolc év alatt semmi védőhatást nem találtak. A CARE vizsgálatban 5 év alatt a sztatin csoportban 5.7% halt meg infarktusban, míg a placebocsoportban 4.6%. A különbség 1.1%. Ezért a különbségért 2081 ember 5 éven át szedte a sztatint. A WOSCOP vizsgálatban a két csoport közti különbség 0.6%, ezért 3302 ember szedett sztatint 5 éven át. Egy ember kezelése egy éven át 40 000 és 200 000 dollár közt mozog. A WOSCOP vizsgálatnak csak a gyógyszerköltsége 3.3 milliárd dollárba került. Amerikában legalább 10-20 millió ember szedi a sztatinokat élete végéig! Ki meri valaki számolni, mekkora piac ez évente? Az AstraZeneca gyógyszercég a Crestor forgalomba hozatalára 1 milliárd dolláros kampányt indított, biztos meg fogja érni neki. Na persze az emberi élet felbecsülhetetlen. Éppen ezért kell vastag betűkkel írnunk, hogy míg a szívhalálozás a sztatinvizsgálatokban igen csekély mértékben, de csökkent, ugyanakkor az összhalálozás a sztatincsoportban nem változott, vagyis a gyógyszer mellékhatásai miatt legalább ugyanannyian haltak meg ("ráadásként" pl. rákban), mint ahányat megmentett a gyógyszer. Ráadásul az öt éves vizsgálatok alatt nem tud kiderülni a 10-20 éves szedés kockázata.

Kérdezzük meg talán orvosunkat, gyógyszerészünket?
Fölösleges. Ők csak ugyanazt ismételgetik, amit nekik is mondanak. Ők csak eszközök, visszamondják a reklámszlogeneket.
Nehéz persze szembeszállni a betegségiparral, amely mindentudó nagyhatalommá nőtte ki magát, és maga mögött tudhatja az orvostársadalmat és a minden lében kanál médiát. A koleszterin-mítosz elterjesztésében nagy szerepe volt a szabad amerikai sajtónak, amely címoldalon hozta a gyilkos koleszterinről a híreket, nem tudván, hogy épp most áll be a gyógyszeripar szekértolójának. A tudóstársadalom felelősségét majd egy későbbi kor tudománytörténete fogja igen súlyosan megítélni. A koleszterin-mítosz cáfolata ugyanis minden kutató számára elérhető, csak éppen a negatív, cáfoló eredményeket senki nem idézi. A világhírű orvosi lapban, a Journal of American Medical Association-ben jelent meg 1985-ben Miettinen és munkatársai vizsgálata, amely cáfolta a "diet-heart" hipotézist. Egy évvel korábban jelent meg a Lipid Kutatási Klinikák első eredménye, amely némi bűvészkedéssel a "diet-heart" hipotézis mellett felvonultatható volt. Miettinen-ék tanulmányát a megjelenést követő négy év alatt 15-en idézték, a Lipid Kutatási Klinikák vizsgálatot 612-en! Csak mert mindenki a jobban fizető koleszterin-üzlethez csatlakozott. A tudományban nincs "jó" és "rossz" eredmény, csak a gyógyszeripar és a koleszterin-kampányból hasznot húzók számára van ilyen különbség. A tudományban egy cáfolat többet mond, mint száz igazolás. Pláne, ha emberéletekről van szó.
2004-ben Amerikában óriási patália volt, mert a nemzeti koleszterinszint program irányelveit meghatározó bizottság leszállította az addig érvényben lévő "normális" koleszterinszintet, ezzel további 7 millió amerikait ítélve arra, hogy sztatinokat kell szednie, ha élni akar. Hamarosan kiderült azonban, hogy a bizottság 9 szakértőjéből nyolc anyagilag olyan gyógyszergyáraknak van elkötelezve, akik sztatinokat gyártanak. Miközben már a gyerekeknél is fontolóra veszik - jobb megelőzni a bajt alapon - a koleszterinszint akár gyógyszeres csökkentését is, senki nem tudja, hogy bárki által hozzáférhető adatok igazolják, a csecsemő és gyermekhalandóság annál nagyobb, minél alacsonyabb a gyerekek koleszterinszintje. Azt se kötik senki orrára, hogy időskorban nem rizikó, hanem védőfaktor a koleszterin, és aki időskorban csökkenti a koleszterinszintjét, kétszer valószínűbben hal meg a magasabb koleszterinszintűekhez képest. És arról vajon ki hallott, hogy a sztatinokat szedő nők körében a súlyos születési rendellenességek aránya 50%-os? És arról hallott valaki is, hogy a sztatinok fokozzák a rák, az izomdegeneráció, vagy a májdegeneráció kockázatát? Hogy izomsejtszétesést okozhatnak, ami halálos betegség? Hogy gátolják a Q10 termelődését, ami szívizom gyengeséghez és szívleálláshoz vezethet. Hogy csökkentik az immunrendszer működését?
Na de hagyjuk a sipákolást. Épp elég az, hogy sok százmillió ember fosztja meg magát naponta a normális táplálkozástól egy téves eszme nevében, és sok tízmillió ember teszi kockára egészségét a koleszterinszint-csökkentők szedésével. A veszteségek mind anyagilag, mind egészségben, horribilisek. És akkor még nem beszéltünk az én húsz éven át kidobott tojássárgáimról! De ennek vége!

Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus, tudományos munkatárs