Szárnyalós hangulatban a vizsgáztatás után arra gondoltam, a Horánszky utcából a Leonardo da Vinci utcán át megyek haza. Gyermekkorom boldog helyszíne. A döbbenet fogadott. Ocsmány, jellegtelen, kockák állnak a régi, szép házak helyén. Semmi esztétika, semmi koncepció. Legalábbis én nem látom benne.
Mikor ezt a blogot elkezdtem írni, az első cikkek egyike volt a környéken járt sétán leírása. Akkor még így nézett ki az utca. Mennyivel értelmesebb lett volna renoválni ezeket az emberi léptékű, barátságos otthonokat! De a mohóság győzött megint az esztétikum és az értékek felett. Minél kisebb alapterületről minél több bekaszálni. Szánalmas. Telekhasznosítás, csak a látvány és a lakhatóság silány.
Belül ezek világos, kellemes, tágas, arányos lakások voltak. Imádtam itt élni!
Ennyi maradt meg, a mi házunk még áll, de látom, már nem sokáig. 
Istenem, mennyi emlék fűz a kapuhoz, hányszor vártam a kocsira, hogy forgatni induljak? Hányszor toltam ki a babakocsit Vikivel? Emlékszem, volt, mikor csak Apu kocsija volt az egyetlen az utcában....
Tudom, hogy az idő kerekét nem lehet - és nem is kell - visszaforgatni, csak a céltalan pusztítást, rombolást nem értem. Miért kell mindent silánnyá tenni a bevétel miatt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése