Ember, szeretlek!

Isten mondja: Ember, Szeretlek
Képmásomra, ezért tökéletesnek teremtlek
Vagyok, de mégsem látsz
Hiszel, mégis kétkedésben jársz
Teremtem számodra naponta a csodát
Te pedig csak keresed mindennek az okát

Vakon nézel, ezért semmit nem látsz
Süketen fülelsz, ezért hallasz mindig mást
Erősen megragadsz mindent
Ezért tartod kezeidben a nincsent
Ízleled, minek már ősök óta hordozod zamatát
De nem mered megkóstolni a manna igazát

Orrod mélyet szippant, mi már ismerősen kedves neki
Hogy mi az, ami élteti, az nem érdekli
Ó EMBER, Ébredj álmot, Álmodd az ébert
Ne hagyd eluralkodni magadon a kételyt
Én Te vagyok és Ti mindannyian én
Fedezd fel végre magadban az Örök Fényt

Tökéletes vagy, hidd el, más nem is lehetsz
Ne zárd börtönbe magad, szabadon cselekedhetsz
Ne keress engem a semmiben, ott
Ne építs, mennyországot, tisztítótüzet, poklot
Találj meg önmagadban
Hiszen minden sejtedben ott vagyok

Ne félj, ne szégyellj bármit is érzel
Nem képzelhetsz, mit nem alkottam tanító kézzel
Ördögnek, Sátánnak, Lucifert fested
Hogy kísértésnek hihesd, mit bűnnek nevezel
Fényhozó nélkül nem láthatod semminek árnyoldalát
Földi léted célja megismerni az érem valamennyi oldalát

Fogadd el Magadat! Ez a legnehezebb
Hisz magad elől elbújnod, lehetetlen
Örülj, ha valaki nem kedves szemednek
Segít tartani magadról a tükröt, lankadó kezednek
Ne ítélj, még ha oly jól is esik
Mert az utolsó földi pillanat, furcsa képet vetít

Rádöbbensz a sok felesleges útra
Egyenlő eséllyel indultok a tiszta vizű kútra
Cselekszel, majd bírálod tanult kódjaid alapján
Gyártasz félelmet, lelkiismeret furdalást, aggódást
Ó Drága Isten voltomból származó
Gyermekem Szeretlek, nagyon szeretlek

Van gyűlölet és imádat, gyönyör és fájdalom
Itt és most egyik nélkül a másikat, meg nem tapasztalhatod
Csillagporos földi utadon meg kell a párokat találnod
Felemelve egyesíteni a boldogságot, s a vele karöltve járó bánatot
Lásd majd csodatevő kezed művét
Hogy teszi varázslatod szeretetté a vak gyűlölet dühét

Szabad és tökéletes vagy, még ha nem is így érzed
Csak félelmed szüli újra és újra a kételyt
Porbóli választásoddal egyedül Te rendelkezel
Utad mindig újra kezded, míg rá nem döbbensz, nincs vég, se kezdet
Amikor már mindennek megtalálta párját, gyöngyöző tested
A kagylóba került porszemből az igazgyöngy megszületett

Ne haragudj arra, ami gátol
Hogy hasznodra van, takarja előled még fátyol
Nézd a fenyőfát a zord télen hótól roskadni
Nézd a nap tüzében sebeiből gyantát olvadni
Nem irigyli a víz partján álló fűzfát
Sem pedig a lakásokban dédelgetett rokonát

Tanulj a legkisebb élőlénytől is elfogadni életet
Tanuld Merlintől, elhordott gúnyának látni, a varjú tetemet
Intő szavaimat ne tekintsd tilalomfának
Szabadságodat élvezni, az úton nem emelek gátat
Akarom, amit Te akarsz
Teremtésemről képet nekem így adhatsz

Bennem lélegzel, és én Benned Fényként élek
Így vagyunk teljessége és része is az egésznek
Fáj az örömöd, mert azt hiszed vége lesz
Nem tanultad még együtt érezni a volt -van - és leszt
Azt mondod végtelen a fájdalom
De örömöd átszalad a pillanaton

Játszik Veled a képzelet szertelen
De tudd, életedben semmi sem véletlen
Nap, mint nap építed kacskaringóssá utadat
A célt igen, de hozzá térképet nem mutattam
Megtapasztaltad már sok - sok életen át
Hogy Benned, s magad előtt Isten áll

Amikor már ott vagy a célegyenesben
Isten mivoltod számodra is kétségtelen
Szerelmetes EMBER gyermekem
Az út végén magadhoz magadat felemeled
Ami addig számodra volt érthetetlen
A Benned felébredő Isten, megvilágít kegyelemmel

Légy szomorú, amikor boldog vagy
Örülj, amikor szomorúnak hatsz
Amikor majd e kettősségeket már egynek éled
Magyarázatát már semminek nem kéred
Amikor szemedről lehull a fátyol
Egyszerre vagy itt, mindenütt és máshol

Amikor a határtalan a határ
A végtelen a véges
Az életet és a halált
Megérteni akkor leszel képes
Elérsz, ahová, álmaiban titkon mindenki jár
Ahol az igaz szeretet vár