"De két évig így éltünk. Nem egészen jól, nem boldogan. Csak csöndesen. Rettenetes erővel élhetett ő ebben a két esztendőben. Emberfeletti erő kell hozzá, hogy valaki a természete ellen éljen. Fogcsikorgatva akart boldog lenni. Valamilyen merevgörcsben akart felszabadult, könnyű és gondtalan, bizalmas lenni. Szegény! ... Talán nem szenvedett volna így, ha én akkor elengedem belülről, s minden igényt, minden szeretetszükségletemet reáteszem a gyerekre. De közben bennem is történt valami, amit nem értettem akkor. Én a gyermeket csak férjemen keresztül szerettem. Lehet, hogy ezért büntetett meg az Isten. Miért nézel ilyen tágranyitott szemekkel? Nem hiszel nekem? Vagy megijedtél? Hát, igen, drágám, ez az én történetem nem éppen nyájas történet. Rajongtam a gyerekért, csak neki éltem, csak e két esztendőben éreztem, hogy az életemnek célja és értelme van...de a gyereket miatta szerettem, neki szerettem, érted már? Azt akartam, hogy a gyerek kösse hozzám, belülről is egészen. Talán förtelmes kimondani, de most már tudom, hogy a gyerek, akit örökké gyászolok, eszköz volt csak, ürügy arra, hogy a férjemet szeretetre kényszerítsem.
Én nem engedtem el, belülről, egyetlen pillanatra sem. tartottam a gyerekkel, szótlanul zsaroltam egy érzelmi igénnyel. Ilyen erők vannak emberek között? Minden pillanatom a gyereké volt, de csak ezért, mert tudtam, hogy amíg a gyerek van, ő is van és csak az enyém. Isten nem bocsájtja meg az ilyesmit. Nem lehet szándékkal szeretni. Nem lehet görcsösen, eszelősen szeretni.
Éltünk a gyerek élete fölött, s harcoltunk egymással. Mosollyal és udvariassággal, szenvedéllyel és szótlanul harcoltunk. Egy napon történt valami. Elfáradtam."
"Mi volt a baj, az elsővel? Sértődés, hiúság. Az emberi nyavalyák és balesetek alján legtöbbször ezt találod. A hiúságot, a gőgöt. A félelmet, mert hiúságból nem merik elfogadni a szeretet ajándékát. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát...Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, nem tud meglenni nélküle. Mert azt hiszem, ez az igazság.
Nem voltam elég bátor a nőhöz, aki szeretett, nem tudtam elfogadni a gyöngédségét. Akkor még nem tudtam, amit ma tudok... nem tudtam, hogy nincs szégyelnivaló az életben. Csak a gyávaság szégyenletes, mellyel az ember nem tud adni, vagy nem mer elfogadni érzéseket. Csaknem becsület dolga ez. S a becsületben hiszek. Gyalázatban nem lehet élni."
(Márai Sándor: Az igazi)
Szinte nem lehet letenni a könyvet. az első részben a nő mondja el a házassága történetét, a második részben a férj mesél. Ajánlom mindenkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése