Vagy mégsem? A lendület, a lelkesedés változatlan. Csak már réges-rég nem tudok Apu karjaiba futni. Anyu a háttérben, a biztonság. A kezemen a fehér csipkekesztyű. Rettenetes divat volt.
Keresztapámék kertjében, valami szomszéd legénnyel. Én karolok belé, ő bezzeg a lökött labdáját szorongatja. Nem is hinné akkor az ember, mi mindent le lehet ebből olvasni.
Nem tudom, mit súghattam a fülébe, de megijedt tőle, az biztos. Menekülőre fogja. a hajam viszont gyönyörű volt, a természetes göndörségével. (Amit később egyáltalán nem szerettem.)
Másik fickó. Ő Csaba, erdélyi rokon. Elveszett volt itt az Állatkertben. Én fogom az ő kezét.
Még mindig Csaba. Hiába bújok hozzá, láthatóan morcos a világra. Ezekből a képekből is látszik, már akkor is mindig segíteni akartam. De aki nem hagyja, azon nem lehet.
Naaa, itt a másik véglet. Szorongatja a kezem és átölel, csak ez a helyzet meg nekem nem kell. Kassel, 1972. Gazdag bankár, csak öregebb, mint az apám.
Ugyanott és ugyanakkor. Egy fokkal jobb, mármint a kora. De csak egy szilveszteri tánc volt az egész. Nem volt semmi szikra. Én viszont jól néztem ki.
Minden más, mint aminek látszik. Elvileg idilli, polgári család. Az előző inkarnációm. A jóképű férj, a gyerekek: Sanyi, Erzsi, Márton és a legkisebb Jani, az apám. De 4 éves volt, mikor inkább a halált választottam, nem bírtam tovább a sok megalkuvást. Addig mindent eltűrtem, hogy a gyermekeimet és önmagamat anyagi biztonságban tudjam. 32 éves koromig ment csak. Ezért reagálok néha hevesen arra, ha valaki most így cselekszik. Tudom, hová vezet az egész. Ebben az életemben inkább kétszer is elváltam, de nem volt bennem hajlam a kompromisszumra. Ma már tudom: az igazság valahol középen van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése